Arapaimák földjén 4.

Beraktuk a kis táskáinkban nálunk maradt poggyászunkat az autóba és újfent elindultunk az Ogle repülőtérre. Egy út menti „szendvics bárnál” álltunk meg reggelit venni. Rajesh szerint ez „menő hely” és jó a kaja. A deszkából és ponyvából összetákolt büfé valóban menő lehetett a környéken, mert többen is vártak szendvicsre.
A választék is rendben volt. A pultban volt sajtos, tojásos, húsos és ezek keverékéből összeállított szenyó. Én nem voltam elég bátor, így két sajtosat választottam, saláta levél nélkül. (a salátalevelet jó eséllyel a vízvezetékből engedett vízzel mosták meg, azzal a vízzel pedig európai embernek, ha hosszabb távra gondolkodik, nem érdemes találkoznia, legalább is szájon keresztül, még fogmosás céljából sem)

Zoli is hozzám hasonlóan választott, Tibi pedig egyikek egy gusztusosabb tojásos szenyót kért. Még melegek voltak, így bíztunk benne, hogy a pultba rakás előtt átmentek némi hőkezelésen. Megjegyzem, a szendvicsek tényleg finomak voltak.


Becsekkolás előtt Zoli, Tibi és Rajesh.

A repülőtéren a becsekkolás egy mérleggel kezdődött, amelyre egyenként fel kellett állni, majd ezt követően a poggyászunkat is lemérték. A két súlyt összeadták és ez alapján döntötték el, hogy kell fizetni a túlsúlyért, vagy nem. A megmérettetésnél én voltam a legkönnyebb, bár hozzám még egy kis fát is betett Rajesh, amit a táborba kellett vinni, de a fiúk sem haladták meg a limitet. Így extra költség nélkül átmehettünk a váróterembe.
Mivel utak nemigen vannak és azok is csak időnként járhatók, ezért repülőkkel oldják meg a települések ellátását. A településeken általában néhány lélekszámúak, de vannak néhányszáz fős települések is. Ezért azt gondolom, a mi összetett súlyunk határozta meg, hogy még mennyi árut rakhatnak a repülőbe.
A váróban volt WI-FI ezért azonnal fölvettük a kapcsolatot a hazaiakkal messengeren, mert a telefon horror drága lett volna.
Tulajdonképpen a mai nappal, 8 napra szakítunk a külvilággal, eltűnik a mobil telefon, az internet és egyáltalán majdnem minden. Csak egy műholdas telefon állt rendelkezésre, melyet veszély esetén lehetett volna használni, illetve ha haza akartunk szólni, akkor ez percenként 10 USD-ba került.
A telefon létezését már az utazás előtt tisztáztam vendéglátónkkal, mert felmerült bennem a kérdés, például kígyómarás esetén mi lesz velünk a dzsungel közepén?
De ennek is utána néztem. Igazából a mérges kígyó nem pazarolja a nem kevés munkával előállított mérgét holmi figyelmetlen turistákra. Ezért a kígyómarások 50%-nál a kígyó nem fecskendez mérget a sebbe. Ezzel 50%-al nőttek esélyeink. A maradék 50% nagy részénél a méregadag csak figyelmeztető jellegű, tehát okoz némi problémát, de van idő a kórházba szállításra. A nagyobb baj a fennmaradó eseteknél van. De még a legmérgezőbb urutu, vagy a nagy méreg mennyiséggel rendelkező surucucu marásánál is van néhány óra, amíg el lehet érni a kórházba, ahol ellenszérum adásával jó eséllyel fel lehet épülni.

A repülő egy kis hajlott korú Cesna volt, melyet már bepakoltak. Éppen csak 4 ülésnyi hely maradt benne.


Utolsó ellenőrzések a gépen.

Én, lévén a legkönnyebb, a pilóta melletti ülésre, a másodpilóta helyére ültem. A kényelmetlen és szűk ülésből nagy élmény volt látni az elavult gép műszerfalán a javarészt nem működő műszereket és a csaknem a pilóta ölébe hulló műszerfalat.
Valentine kapitány 20-as éveinek derekán járó vékony, magas, fekete bőrű fiatalember volt. A biztonság kedvéért megkérdeztem tőle, hogy ez-e az első repülőútja. Megnyugtatott, hogy nem és nem lesz semmi probléma út közben.
A repülő fagyasztott halat is szállíthatott, mely a több órás várakozás során kissé csöpögőssé vált, ezért iszonyú halszag fogadott bennünket a gépben. Beszállás után a kapitány berakta kézipoggyászát az ülésünk közé, ezzel még azt a kis mozgási lehetőséget is elvéve tőlem, ami addig megvolt, majd reggelijét a műszerfalra tette, elővette a „fekete dobozt”, ami jelen esetben egy, a térdére fektetett dosszié volt. Ezt követően kivett a táskájából egy GPS-t, azt a kormány fölötti tartóba helyezte, bekapcsolta, majd röviden elmondta a tudnivalókat. Belegondoltam, ha ezt most el is kellene neki mutogatnia, mint egy nagy gépen szokásos, akkor ….


Kapt. Valentine elhelyezkedik a pilóta ülésben


A gépen csak mi négyen utaztunk


Zoli és Tibi a biztonsági öv becsatolásával bajlódnak, ami nem volt több,
mint egy, a két végén valami kampóba akasztott heveder darab.

Jeleztem a kapitánynak, hogy nagyon meleg van, kellene valami friss levegő. Mondta, nyissam ki az ablakot bátran. A rögzítő kampót felemelve, az ablak, a légcsavar keverte légáramlás hatására felnyílt és szépen lebegett és friss levegő árasztotta el az utasteret.
A kapitány felszállási engedélyt kért, majd a reggelijét levéve a műszerfalról, valami szivatóhoz hasonló ki-be húzható szerkezettel gázt adott és elindultunk a kifutó pályára. Két lábpedállal kormányozta a gépet, mely döcögve végig gurult a felszálló pályán, majd a végén visszafordult, hogy ellenszélben szálljon fel. Megkapta a felszállási engedélyt, melyet azonnal rögzített a térdén fekvő naplóba. Ezután valami, a műszerfal alsó középső részén vízszintesen lévő keréken tekert egyet, majd a mellette lévő függőleges keréken is egyet, a három szivató kar szerű valamiket ki-be tolta. A gép a régi Wartburgok hangjára emlékeztető módon felbőgött és nekiiramodtunk a felszállópályának. Az oldalsó ablakot behúztam és a kallantyúval rögzítettem. Most már a réseken jött be annyi friss levegő, hogy ne kelljen izzadnunk.

A gép rövid nekifutás után felszökkent és elindultunk több, mint egy órás repülő utunkra a horgászhely felé. A térkép szerint, légvonalban 250km-t repültünk az egyenlítő felé.


Ott tartózkodásunk főbb állomásai

Az út első pár percében láthattuk a fővárost és az annak környékén lévő kókusz, rizs és cukornád ültetvényeket, mint egy tíz perc után azonban már csak összefüggő dzsungel borította táj volt alattunk. Egy óra 10 perc repülés után pillantottuk meg a folyót és a leszállóhelyet. A leszállóhely a Iwokrama nevet viseli. A közelben található egy Eco Lodge, ahova az elsősorban amerikai dzsungelnéző turistákat hozzák az esőerdő bemutatása céljából. A leszállóhely közelében néhány deszkából, lábakra épített lakóház volt, ahol a lodge-ot kiszolgáló személyzet lakott a családjukkal együtt. Az épületek lábakra állítása kettős célt szolgál. Az egyik, hogy alatta elfér a gépkocsi, motor és minden kacat. A másik, hogy a nem kívánatos állatokat, csúszómászókat, rovarokat távol tartsa a lakó résztől.
A leszállás a földes kifutóra simán ment. Megállás után kiszálltunk, majd Valentine kapitány a gépben lévő áruval azonnal tovább is indult.
Gépkocsival vártak és a folyópartra, az ott várakozó csónakokhoz vittek bennünket. Itt találkoztunk csomagjainkkal is. Akkor még nem tudtam, de aztán később, a haza úton megtudtam, hogy azokat egy csomagküldő szolgálat szállítja ilyenkor. Ez konkrétan úgy néz ki, hogy egy embereket is szállító menetrend szerinti minibusz tetőcsomagtartójára felkötik azokat. A dzsungelben kevés út van, azok is csak földutak, melyek vagy porosak, vagy sárosak. A lényeg, hogy nehezen járhatók. Nos, ez a mini busz 9 óra alatt teszi meg ezt a 300km körüli távolságot. A talaj vörös színű és ezzel elmondtam mindent. A csomagok vörös porral borítottan, de egyébként sértetlenül kerültek elő a csomagtartóból.
Raymond a gépkocsivezető, későbbiekben horgászvezető, lepakolt bennünket a vízpartra a csónakok mellé, majd a másik vezetőt keresve egy röpke órára eltűnt. Még jó, hogy felhős volt az idő.


Vízparton két csónakunkkal, bepakolás közben.

Ekkor találkoztunk először a folyóval, amely tiszta, de sötét barna színű volt. A medre mindenhol sziklákkal és zúgókkal teli.
Aztán megérkezett két vezetőnk, Raymond és Ken és elindultunk a horgász táborba.


Elindultunk a táborba.

Az Essequibo (ejtsd: esszekíbo) folyó Dél-Amerika ötödik és Guyana legnagyobb folyója. Mi a folyó középső részén horgásztunk, ahol jellemzően Duna nagyságú lehet, de találkoztunk ennél szélesebb szakasszal is. A folyó vize kevés helyen folyik egy mederben. Sokkal inkább a rengeteg mellékág a jellemző. Ilyenkor a folyó több, mint 5 kilométer szélességű is lehet. Nem olyan medre van, mint amit mi egy folyónál megszoktunk. A medre sziklás, melyek olykor ház nagyságúak. Van, hogy a teljes folyó szélességében sziklák állnak ki a vízből és ezek közt folyik, helyenként rohan a víz. Ez távolról úgy tűnik, mint egy gát és csak odaérve derül ki, hogy a sok szikla miatt tűnt egybefüggőnek. Ezeken a helyeken zúgók vannak, melyek alsó és felső vize között akár másfél méter szintkülönbség is van 50-100 méteren. A zúgók fölött és alatt mély, olykor 30 m-es gödrök is vannak. De van olyan szakasz is, hogy csaknem teljes meder szélességben, a víz alatt megbújva, de közel a felszínhez sziklák vannak, melyek létére a vízfelszíni jelekből lehetett következtetni.


Zúgó egy mellékágban.

A táborba vezető másfél órás (kb. 35 km) csónakúton jó néhány zúgón mentünk keresztül. Ez úgy nézett ki, hogy a jól megépített alumínium testű csónakunk a harminc lovas motor hatására legalább 40 km/órás sebességgel haladt. A vezetőnk csutka gázon húzta és ilyen tempóval haladt keresztül a zúgón. De ilyen tempóval haladtak keresztül az olyan zúgókon is, melyekben, a kiálló sziklák miatt, kétszer kellett a rohanó, hullámzó vízben irányt változtatni. Volt, hogy olyan meredek volt az irányváltás, hogy a csiga falsot kapott és a motor felpörgött. De a csendesebb részeken, ahol a víz alatt voltak a sziklák, ott is így közlekedtek. Az előrehaladás érdekében gyakran keresztül-kasul mentünk a folyó teljes szélességében. Valami őrület volt! A parton az esőerdő látványa nyűgözött le bennünket és az, hogy ezt a saját szemünkkel láthatjuk.


Tibi aggodalommal figyeli a következő zúgót.

Aztán számtalan zúgón, mellékágon (vagy főágon), a vízen ide-oda száguldva megérkeztünk a táborba. A tábor egy homokzátony mögötti irtáson volt, a folyó és a dzsungel között, egy mellékág befolyójánál.


Másfél óra csónakázás után előttünk a tábor.


Horgásztáborunk térképen szemléltetve.

A tábor elhelyezkedéséről korábban semmi információt nem kaptam, így azt hazaérkezésünk után, emlékeim alapján beazonosítva, a Geogle térképen tudtam meghatározni. Koordináták: 4°27’42.83”É és 58°29’41,44”


Jellemzően a tábortól felfelé horgásztunk. A térképen látható a rengeteg mellékág.

Teljes meglepetésünkre egy „összkomfortos”, tavaly épült, Piraiba Lodge nevű faház várt bennünket négy szobával, a szobákhoz tartozó zuhanyzóval és WC-vel. Korlátján kedves felirat: „Where dreams become reality” (ahol az álmok valósággá válnak).  


Szállásunk a Piraiba Lodge

A kikötésnél Navin, az indiai származású tulaj várt bennünket és a : „ a sok-sok kérdés után személyesen is!” mondattal fogadott. Végig vele tartottam a kapcsolatot és rengeteg kérdéssel ostromoltam.
Két horgászvezetőnket már ismertük, hiszen ők hoztak ide bennünket csónakkal. Rita és Inez, a két indián nő is kíváncsian fogadott bennünket, hiszen ők még fehér embert nem is láttak. Ők voltak a szakácsok, továbbá a takarító és mosónők.

A lodge a helyszínen kivágott, majd láncfűrésszel deszkává alakított fákból készült. Padlóján megfelelő hézagokkal, hogy a takarításnál ne kelljen szemétlapátot használni. Falai is hasonló illesztéssel készültek, így csukott ajtónál is láttam, mi történik az udvaron, vagy hallottam a szomszéd szobából fiam horkolását és a réseken keresztül láttam, az aznapi képeket, melyeket a tabletjükön néztek.


A fagyasztó ládákban tárolták a hűtést igénylő élelmiszereket.


Az élelmiszer készletek is fel voltak töltve.

A szobákban lévő heverők szintén ilyen stílusban készültek és a rájuk fektetett szivacs matracok biztosították a kényelmet. Fölöttük pedig szúnyogháló tartotta távol az éjszakai rovarokat. A zuhanyzóban tusoló és WC volt. A szobában volt még egy mosdó, melyet minden éjjel elleptek a kb. 2 cm nagyságú fekete hangyák, melyek a lámpa fényére hihetetlen gyorsasággal tűntek el a fal résein keresztül.


Hálószobám és heverőm


Zuhanyzó-WC

Előzetes információk alapján sokkal rosszabbra számítottunk, ezért meglepetéssel és megelégedéssel fogadtuk a körülményeket. Megjegyzem, az egész ott tartózkodásunk alatt remekül éreztük magunkat.

A vízellátás is megoldott volt. A folyóból egy csövön keresztül szivattyú nyomta a vizet a kültéri vizesblokk tetején lévő tartályokba a vizet. Ezekből, gravitációval folyt a víz a zuhanyzókba, mosdóba és WC-be. De innét ment a víz a „konyhába” is, ahol ezzel a vízzel mosogattak és főztek. A kávé és tea is ebből a vízből készült. Egyikünknek sem lett semmi baja, és erre igazán büszke vagyok.


Vízellátó rendszerünk


Vízszűrő a konyhai csapon

A zuhanyozásoknál kellett elfogadni a „folyó hőmérsékletű” vizet, mely 26 fok körüli lehetett, de ez sem okozott problémát.

A szállás felmérése után hatalmas vágyat éreztem, hogy legalább néhány lépés erejéig bemenjek a dzsungelbe. Ezért elindultam az irtáson az erdő felé. Az irtáson kivágott fák egy részéből, a greenheart fákból készült a faház. Ez a fafajta zöldes-sárga, kemény, nehéz és szilárd fa, sok gyantával. Az ebből készült termékek kezelés nélkül is örök életűek.


Korábban a  természetfilmekben láttam ilyen fákat,
amely mellé most oda is állhattam.

Az erdő széléig sétáltam, aztán látva a számomra áthatolhatatlan növényzetet, némi nézelődés után visszafordultam. Ha nem is mentem be a dzsungelbe, legalább fogalmam van róla, mi az, amikor erről beszélnek. Ezért aztán épp a napokban röhögtem ki Sean Connery-t egy amazóniai dzsungel-filmje miatt.

Horgásztúránk, csak a holnapi nappal kezdődött volna, de Navin, látva türelmetlenségünket, megígérte, hogy az ebéd és némi pihenés után elmegyünk egy rövid portyára. Így aztán szerelni kezdtünk. Ekkor derült ki, hogy az amerikai vámosok (mert bent hagyták névjegyüket a bottokban) sikeresen eltörték Zoli pergető botját és az én harcsázó botom spiccgyűrűje sem úszta meg a paranoiás vandált. Mivel azonban több botot vittünk, így a probléma áthidalható volt. Tulajdonképpen rá kellett jönnöm, hogy az amerikaiak ellen nincs ellenszer. Ha a botokat nem csomagolod be rendesen, tuti, hogy darabokra törik és azt mondják, azért mert nem volt jól becsomagolva. Ha meg becsomagolod, akkor tuti kibontják és ekkor törik el és azt mondják, miért csomagoltad be ennyiren, hogy ilyen nehezen kelljen kibontanunk.
Délután három körül aztán végre csónakba szálltunk és elindultunk első horgászatunkra, elkezdtünk ismerkedni a vízzel. Zoli és Tibi egy csónakba ültek Kennel én pedig Raymondal és Navinnal hajóztam ki.
És ezzel megkezdődött horgásztúránk érdemi része, a hatnapos full peca.


Zoli első fogásainak egyike, egy kicsi pávasügér

A magam részéről nem vittem képrögzítő eszközt, ezért aztán első halaimról nem is készült kép, azonban sokkal jobban örültem, hogy Tibi és Zoli is, már az első alkalommal sok halat tudott fogni, melyek elejtéséről aztán sokat meséltek este a vacsoránál.


Tibi mindjárt az első alkalommal egy szép pávasügérrel nyitott.

Vacsoránál megbeszéltük a másnapi horgászat részleteit Navinnal. Ez röviden: reggeli után indulás, néhány órás pergetés, majd dél körül beülünk harcsázni, harcsázás után pedig késő délutántól estig ismét pergetés. Ebéd a csónakban horgászat közben. Ez jól hangzott, majd elvonultunk és Navin tanácsai alapján elkezdtük összekészíteni a másnapi felszerelést.

Folytatás következik!

GINOP