Érdekesen kezdõdött ez a nap, amikor megérkeztem Dorogra egy baráti, szûk meghívásos megmérettetésre. A bevezetõ úton felfedeztem egy grafitit. A grafiti általában vagy rongálásról, vagy pedig valaminek a hirdetésérõl szól, és javarészt fiatalok szokták mûvelni. Mikor megláttam ezt a grafitit elgondolkodtam, láttam magam elõtt a kisnyugdíjast amint az éjszaka leple alatt áll a festékspray-vel a kezében, és gondolkodik, hogy mit is írjon ki a falra. Hát a Frank Sinatrára azért nem gondoltunk volna. Mikor megláttam, majdhogynem sokkot kaptam.
A múlt (az énekes) és a jelen (a grafiti).
Ahogy haladtam befelé a tóhoz, megláttam a gyönyörû környezetet, és már elõre örültem, hogy milyen szép helyen fogunk horgászni. Pedig, mint kiderült, az még csak a hétköznapi horgászoknak szánt víz volt.
Amelyiken mi horgásztunk, az egy dísztó. Egész egyszerûen azért engedték meg, kértek meg minket, hogy horgásszunk rajta, hogy a színes halak közül leválogassuk a hétköznapi pontyot, kárászt, illetve minden olyan halat, ami nem színes, és ami odalátogatóknak etetés közben nem kiemelkedõen látványos.
Gyönyörû volt a hajnal, a víz megdöbbentõen szép arcát mutatta. Sorshúzást követõen mindenki nagyon igyekezett a helyére, én is gyorsan ládát állítottam, botot nyitottam, és már a mélységmérés közben több ízben éreztem, hogy halnak ütõdött a zsinór.
Ez mindig jó jel. Ha esetleg nem lennénk biztosak benne, hogy mi is ez az oda-odaütõdés, akkor érdemes megnézni a horog feletti zsinórszakaszt. Ha vannak rajta nyálkacsöppek, akkor egyértelmûen halhoz értünk, ami általában azt sejteti, hogy sok hal van elõttünk.
A verseny kezdetét követõen a közvetlen szomszédom azonnal egy gyönyörû fehér hallal kezdett, míg a többiek, köztük én is, a víz tetején nagy csoportokban jövõ-menõ sneciket fogdostuk. Hozzá kell tenni, hogy ezek rövid idõn belül eltûntek, és már csak a nagytestû, fenéklakó halakra vártunk.
A hajnalban mutatkozó hihetetlenül nagy tömegû halból bizony csak itt-ott fogdostak egyet-egyet. Valószínûleg a halak nem voltak hozzászokva, hogy ilyen nagymennyiségû ember van a vízparton, ahhoz meg pláne nem, hogy még horgásznak is rájuk. Ezért úgy gondoljuk, hogy minden hal behúzódott a mélyebb vizekre, vagy legalábbis a tó közepe irányába. Ez azért nem jelentett teljes csöndet, lehetett fogni egy-egy gyönyörû halat, nekem is sikerült egy narancsszínû koit zsákmányolni, ezt követõen pedig egy gyönyörû tokfélét, aminek külön nagyon örültem.
Igaz, kis idõ múlva lehervadt a mosoly az arcomról, mikor is velem szemben, az én szektoromban horgászó Pfund Karcsi egy közel kétszer akkora tokot húzott ki a tóból, nem kis kalandok árán, hiszen a tok több ízben kiugrott a vízbõl, megmutatva teljes testhosszát, ami méter fölötti volt.
Éreztem, hogy az én két halam nincs annyi, mint az õ hala, ezért úgy gondoltam, jó lenne még egy halat zsákmányolni. Nagy örömömre egy feltolós kapás formájában kínálkozott a lehetõség. Bevágást követõen éreztem, hogy itt nem gyerek hallal van dolgom. Elõször észre sem vette, hogy megakasztottam. Ahogy húztam jött, de igazság szerint nem ellenkezett.
Csak úgy lehetett érezni a nagy tömeget a horgon, aki jó-jó elfogadta, hogy azt mondják, hogy most menjek erre. De eljött az a pillanat, amikor feltámadt. Ekkor sorban visszarakosgattam tagokat, végül már teljes bottal fárasztottam az oldalra húzó halat. És itt követtem el a hatalmas hibát, hiszen lett volna idõm. Több, mint egy óra volt még hátra a horgászatból, de én úgy gondoltam, hogy minél hamarabb legyen a merítõmben, pedig éreztem, ahogy fordítottam a halat, ahogy ment végig a zsinór az oldalán, hogy legalább méter körüli, vagy a fölötti hallal van dolgom.
Hatalmas nagy állat volt. Természetesen mindig az a legnagyobb hal, amelyik elmegy. De ez nem csak mese, ez most az én történetem. Az egyik ilyen oldalsó kitörésnél úgy gondoltam, hogy ne menjen már olyan messze, mert a tó közepénél járt a megfeszített lila színû preston gumi, a 18-as elõkével. Úgy gondoltam, hogy vissza kellene fordítani, ráhúztam, és sajnos a negyedik tag felrobbant. Teljesen jogosan nem bírta ezt a terhelést, hiszen ha hagytam volna a halnak, hogy kellõen elfáradjon, akkor semmi probléma nem lett volna. Én viszont türelmetlen, és erõszakos voltam, és megfizettem az árát. Elment a halam, elment a topsettem, és ezzel együtt elúszott a versenyen való gyõzelem lehetõsége is.
És bár a topsett még ott lebegett a vízen vagy 40 percen keresztül, azért mire lefújták a versenyt, és beevezhettem volna érte megnézni, mind a halat, mind kimenteni a topsettet, addigra megtelt vízzel, és elsüllyedt. Ezzel keresztet vethettem a teljes topsettre is.
Persze a jó hangulatú társaság azonnal célkeresztbe vett. Szurkálódtak, piszkálódtak, hogy ugyan, miféle bottal horgászom, amelyik így törik. Hozzá kell tenni, egyikük sem merte húzni a halat, ha akasztott is egy-egy jószágot, mindenki hímestojásként bánt vele. Hát sajnos, az én hibámon tanultak mások. De az eredményhirdetésen kiderült, hogy a harmadik helyen végeztem, aminél remélem sosem lett rosszabb. Bár ez egy utópia, de bízni azért érdemes. Így történt, hogy elbuktam a versenyt, viszont a Carperior nagyon megmutatta, hogy mit tud.
Gyulai Ferenc
/A kezdõk hibáit még ez a bot sem képes kiküszöbölni.
Bocsi
Papp József/
