Kalandosan kezdõdött az út. Már a repülõjegy foglalásánál is beugrott egy kis hiba, mikor is a visszaúton közel nyolc óránk volt az átszállásra Párizsban. Egyszerûen rossz gombot nyomtam le, így a kettõ órából nyolc lett úgy, hogy közben még két járat is elment.
?-Nem baj, - gondoltam- legalább megmutatom Gabinak az Eiffel tornyot!"
Aztán nekivágtunk az útnak a Delta Airlines amerikai társaság járatával. Megjegyzem, soha többet nem megyek Amerikába amerikai légitársasággal. Legelõször, mikor voltam Döme Gáborral, gyakorlatilag minden horgászfelszerelésünket összetörték. Most horror összegért voltak hajlandóak felvenni horgászbotjaimat. Azon felül késett is a járat.
Grönland partjai az úszó jéghegyekkel.
Így hivatalosan lekéstük a csatlakozást New Yorkban. Azért odamentünk az induló járathoz, szerencsére. Ugyan is a járatnak már el kellett volna mennie, de ?elromlott a repülõ", mondták, és még itt van a gép, de várják az alkatrészt. A New York J.F.Kennedy repülõtéren egy repülõ alkatrészre vár! Röhej!
?- Ha megérkezik megjavítják és megyünk!" - mondta a földi személyzet.
Négy órás alkatrészre várakozás után törölték a járatot. Kaptunk elhelyezést egy repülõtérhez közeli szállodában, de beszállókártyát egy másik járatra, csak másnap délelõttre egy másik repülõtérrõl. Megnyugtattak, hogy a csomagjainkat is át fogják szállítani a La Guardia repülõtérre és ott átvehetjük azokat. Reggel aztán taxit fogtunk és kimentünk a LG repülõtérre. Közölték, hogy a csomagjaink nincsenek ott, és nem is tudnak róluk semmit.
Majd hosszas telefonálgatás után a pultban ülõ hölgy közölte, hogy a csomagok már Chicago-ban vannak.
?- Na, mi lesz ebbõl!?" - gondoltuk.
A beszálló kapuhoz mentünk és vártuk a beszállást. Idõben a bemondó közölte, hogy késik a járat 15 percet. Majd még 30 percet.
Aztán bevallották, elromlott a repülõ és majd jön egy Washingtonból, az elvisz bennünket Chicagoba.
Így lett! Egy nap késéssel megérkeztünk. Meglepetésünkre csomagjaink hiánytalanul vártak bennünket a repülõtéren.
A St. Josepf folyó és a Michigan tó találkozása.
Innét az autókölcsönzõ cég busza elvitt minket a telephelyükre, ahol némi vita után megkaptuk azt az autót, amit kértem. Kisebbet akartak adni.
Végül ez is megoldódott és átvettük a Dodge Caliber -t.
Kényelmesen belefértünk a szép automata autóba. Irány Elkhart!
Chicagon keresztül mentünk Elkhartba.
Innét kezdve, eltekintve, hogy az ötsávos autópályán egyszer, egy lehajtóban kuplungolni akartam, nem volt probléma és három órányi vezetés után megérkeztünk a verseny helyszínére, ahol Attila várt bennünket.
Aznapra már nem volt más programunk, csak egy kellemes vacsora még néhány amerikai barátunkkal egy közeli olasz étteremben, majd gyors zuhany és a hosszú út kipihenése.
Reggel aztán néhány szendvics beszerzése után a verseny helyszínére a McNaughton parkba hajtottunk.
Elkhartban a St. Jozsef folyó partját ilyen park övezi.
Az útra bepakolt felszerelés horgászatra alkalmassá tétele.
Ilyenkor az elsõ dolog, a légi társaság által okozott kár felmérése és ha van, lehetõség keresése a veszteségek pótlására.
Legnagyobb meglepetésemre, csak néhány csalisdobozom és a csalitartó tálcám tört el. A szita és a merítõfej csak elhajlott. A ládám lába 5 centit nyomódott a 6 centis poliuretán habba, amit szerencsére, alátettem. Mekkora súlyt kellett elbírnia szegénynek a repülõn?
Közben megérkezett Tony is az etetõanyagommal és a csontiragasztóval, amit elõre, postán küldtem ki. Továbbá meghozta a kavicsot és a napi csonti adagot is. Így, gyakorlatilag minden készen állt ahhoz, hogy elkezdjem a horgászatot.
Az etetõm az elõzõ évekhez nagyon hasonló volt. A WINNER széria Ponty-Kárász etetõje.
A csontiragasztó is az én termékem volt.
Az elsõ naptól kezdve ezt az anyagot használtam.
Mindig etetõcsészével etettem.
Az idõjárás a kint tartózkodás alatt igen változó volt. Volt meleg, esõ, szél, hideg, szóval elõfordult, hogy napközben is többször át kellett öltözni.
A pályán elég sok hal volt annak ellenére hogy a víz magasabb és opálosabb volt, mint az elõzõ években.
Sikerült megfognom eddigi legnagyobb amerikai rakósbotos pontyomat.
Elég mérgesen néz a kamerába. Hiába, nem szokott hozzá!
A szép nyurga jól felmérte rakósbotom képességeit.
Mint minden hal, ez is visszakerült a folyóba.
Az egyik délután kirándulást tettünk a közeli ( 150 km) Bass Pro áruházba. Elõtte azonban betértünk egy italra és ételre egy útmenti vendéglõbe. Az autópálya menti autós vendéglõhöz illõen volt berendezve. Már az ajtó nyitó is egy üzemanyagkút fogantyújából készült, csak a miheztartás végett.
Belépve ezt láttuk.
Nem tévedés! Ez az autó a falra van ?fölszögelve".
Ez a chopper meg a mennyezetrõl lóg.
Ez alatt az utó alatt ültünk egy asztalnál.
Gabi koktélját szürcsöli.
Ettünk, ittunk, majd elhajtottunk eredeti uticélunkhoz a Bass Pro áruházba. Igazából nem tudom leírni, hogy milyen nagy, mert itthon ehhez méretû bolt nincs.
Az egyik Bass Pro valahol Chicago és South Bend között.
Egy kis részlet a boltból.
Késõn este értünk haza, így csak alvásra volt idõ.
Ahogy minden nap, ez a reggel is a szokásos programmal indult. Kelés, majd bevásárlás egy supermarketben aztán ki a pályára.
A tréningek során végig 13m-ben gyakoroltam. A helytõl függõen 12 - 40 gr méretig használtam úszókat. Az elsõ nap már világossá vált, hogy a magasabb vízállás és az ebbõl adódó nagyobb sodrás miatt a hagyományos csepp alakú úszók nem mûködnek. Viszont igen jó volt a Cralusso Shark úszója 12 - 20 gr és a Torpedo 20 - 40 gr méretben.
Gabi, egy szerencsétlen véletlen folytán eltörte kölcsönkapott rakósbotját, így aztán csak 6 tagban tudott horgászni. Viszont a magas és nem átlátszó víz miatt a halak is kiálltak erre a távra, ügyes horgász lévén a tréningnapokon rájött, hogyan tudja ezeket horogra csalni és megfogni.
Én a rövid botban nem igazán bíztam, neki viszont nem volt más választása. Kevert egy etetõt is helyi alapanyagokból és ezt használva jó eredménnyel fogta a halat.
Ez egy Red Horse River Sucker szája.
Ez pedig ugyan az a hal, elejtõjével Attilával, aki boldogan mutatja a kamerába.
Gabi egyik sucker-je a sok közül.
Itt pedig egy White Horse sucker.
Ez pedig egy nem túl nagy ?törpeharcsa".
Egyik este a parkban old timer találkozó is volt.
A horgászverseny helyszínén, a parkban sok programot szerveztek. Volt fúvós zenekar, öreg autó találkozó, ?lacikonyha" amerikai módra, beat koncert és még sok más amirõl nem is tudok.
Kintlétünk egyik pillanatképe: reggel a mosodában. Olyan olcsó, hogy otthon nem érdemes nekiállni. És sok ruhát sem érdemes vinni, hiszen fillérekért tisztává lehet varázsolni.
Minden nap másik szektort és helyet horgásztunk meg.
Attila munkában.
A parkban sok állat is lakik, hiszen az ember nem bántja õket. Nálunk vajon mennyi ideig élvezné az életet egy ilyen szép, kövér és békés ?Nils Holgersson"?
A barna mókus is békés életet él az öreg tölgyfák oduiban.
Mark Green Arisona államból érkezett a versenyre.
A pálya alsó szektora. Itt a legmélyebb a víz, hisz a folyó kanyarulata miatt a sodorvonal egész közel van a parthoz.
A tréningnapokon, az elmúlt évek tapasztalatára épített horgászatot gyakoroltam. Meggyõzõdésem, hogy a jó és jól használt etetõanyagon és csontin kívül a legfontosabb dolog a precíz és pontos csalivezetés. A folyó mindig másik arcát mutatta, hiszen horgásztam rajta októberben, májusban, júniusban, júliusban és mindig más volt a vízállás, a víz színe, gyorsasága. De a halak és táplálkozási szokásaik nem változtak. Minden esetben a csalivezetés döntötte el a fogható halmennyiséget és ezzel a versenyt. Az úszó méretének helyes megválasztása nagyban befolyásolja ezt. Ezért a tréningnapokon erre helyeztem a fõ hangsúlyt. Szektoronként megtalálni a megfelelõ méretet és típust.
Alapjában kevés etetõanyag kell. Erre a versenyre nagyon lekorlátozták a mennyiséget, így csak két kilót használtam a tréningen is.
A használható csonti mennyiségét is a korábbi évekhez viszonyítva, felére csökkentették. Azonban megfelelõen beosztva éppen elég volt a négyórás fordulókra.
Az utolsó, pénteki tréning után a szálláson elkészítettem a versenyre szánt szerelékeimet és kötöttem annyi elõkét, amennyire úgy gondoltam, a két fordulóra elég lesz. Ez betartott vagy éjfélig, aztán kellemes alvás után reggel elindultunk a versenyre.
Kiemelt sorsolás volt, mint a tenisznél. Kiemelték a legjobbnak tartott versenyzõket és hozzájuk sorsolták be a többi versenyzõt. Mindhárom szektorba 3 kiemelt versenyzõ került. Így a ?C" szektorba kerültem Attilával és Tonyval. Nem igazán örültek neki.
A szektor elsõ három helyén a versenyt megelõzõ napokban irtották ki a dzsungelt és a verseny elõtti napon terítették le földdel a mérges szömörce (poison ivy) miatt ezt a három helyet.
Itt most tennék egy kis kitérõt a mérges szömörce irányában:
A verseny elõtt tisztították ki a bokroktól a ?C" szektor elsõ három helyét. A tréningnapok alatt pedig egy kötéllel és kampóval húzkodták ki az akadókat a vízbõl. Ebben a munkában segédkezett Gabi is. Azonban ahogy a kötelet húzták, az mindig a partra került és érintkezett (csak érintkezett) ezzel a növénnyel, majd Gabi kezével. Gabi keze másnapra úgy nézett ki, mintha himlõs lett volna. Majd ahogy megvakarta fülét, orrét, az is olyan lett. Még szerencse, hogy ez idõ alatt nem kellett wc-re mennie!
Elmondása szerint nagyon égett és viszkedett a keze, füle, orra.
A helyi parkõr Bryan, aki már találkozott hasonló problémával, kenõcsöket hozott neki. De igazából már csak itthon jött rendbe.
Nos ennyit errõl az átok növényrõl és ezért terítették le ezt a három helyet földdel.
A sorsolásnál természetesen kihúztam amit nem akartam, a szektor felsõ szélsõ, ilyen növénnyel legfertõzöttebb részét. Mellesleg megjegyzem, ezen a helyen 2007 óta nem horgászott senki, és akkor is én.
Hogy még jobb legyen, Attila a másik kiemelt alám húzott, Tony pedig Attila alá, a híd fölé, szerintem a szektor egyik legjobb helyére. Attilát viszont nem irigyeltem.
Ahogy beültünk a helyre, Tony megjegyezte, ha most sem vernek meg, akkor megemeli a kalapját.
Az elsõ forduló elsõ két hala ponty volt és annak rendje-módja szerint el is vitték elõkémet. Aztán nagy nehezen kivarázsoltam néhány suckert a vízbõl. Attila nem nagyon találkozott hallal. Alatta Tony is fogott néhány suckert de még kevesebb hala volt, mint nekem. Olyan három óra után viszont pontyot akasztott, de nem volt elég óvatos, így a ponty beállt a hídláb és a part közötti gyors vízbe és letépte magát a horogról.
A vége elõtt negyed órával azonban nekem is jött egy testesebb hal. Ez azonban nyugodtan viselkedett, így valami nagyobb sucker-re gyanakodtam, majd törpeharcsára. Egészen kijött top szetre és amikor szákolni akartam láttam, hogy ponty. Ö is meglátott és bizony visszakérte az egész botot. De már kissé fáradt volt és hamarosan a merítõmben pihent a négy körüli nyurga. Ezzel hármunk versenye el is dõlt, mert hamarosan lefújták a fordulót.
Csak annyit mondtam Tonynak, hogy ? A fejeden a kalap!"
A forduló után a parkban érdekes programok voltak. Az egyik ilyen, hogy a fiataloknak (és az idõsebbeknek is) bemutatót tartottak a folyó halaiból. Egy nagy akváriumot hozott valamelyik természetvédõ szervezet és abba rakták a halakat, majd egyenként kiemelve mutatták be azokat. Ezt követõen meg is lehetett fogni a halakat.
Terítéken az aligátor hal, mert hogy ilyen is él a folyóban.
Én sem hagyhattam ki, hogy kézbe vegyem ezt az õskövületet.
Itt pedig az olazországi VB-re utazó amerikai csapat, akiket a TOP MIX szponzorált.
Attila bemutatót horgászik, Tony pedig magyarázza a nem kevés számú közönségnek a módszert és eszközeit. Õk így népszerûsítik és ismertetik az emberekkel a horgászatot.
Majd pedig az amerikai csapat tagjai segítettek a gyerekeknek halat fogni.
Késõbb, a gyerekeknek rendeztek egy rövid versenyt. A verseny zsûrije munkában.
A hal hossza számított, ezért Vel minden halat akkurátusan lemért.
Este, a város most elkészült színházában a helyi szimfonikus zenekar adott koncertet, melyre Tony meghívására Gabival elmentünk. Gabi, zenei alapképzettsége folytán különösen élvezte a mûsort. Megható, vagy inkább döbbenetes (a jó értelmében) volt amikor a kezdõ számot, az amerikai himnuszt a terem, a karmestert követve, felállva énekelte végig. Mindenki tudta!
A koncert után kötöttem még néhány elõkét az elõzõ napi leszakadtak helyett, majd eltettük magunkat másnapra.
A másnapi sorsoláson Gabival helyet cseréltünk. Én mentem az Õ helyére, Õ pedig az enyémre. Én örültem a cserénak, Õ viszont nem annyira. Neki rövid rakósa volt és az én elõzõ napi helyemen, röviden, sok akadó volt. Elmondtuk egymásnak az elõzõ napi tapasztalatokat, majd beültünk a fordulóra.
Ebben a szektorban, a part melletti mély vízben, röviden is tudtam halat fogni.
Helyemen röviden, hat tagban, közel akkora víz volt, mint 11.50, vagy 13.00 méterben. És 11.50 távon pedig nagyobb, mint 13.00 méteren. Nem sokkal, de jól érzékelhetõen. Ezért aztán röviden és 11.50-ben horgásztam.
Mindkét helyet megetettem és hosszúban kezdtem. Mindjárt volt is halam, majd jó ütemben fogtam néhány kisebb törpét. Ezt követõen rövidben próbálkoztam és itt is sikerült halat találnom. A bot hosszokat váltogatva szedegettem a halakat. A forduló második felében pedig már csak rövidre etettem és az utolsó órában már csak itt horgásztam. Pontyokat is fogtam, igaz, csak kisebbeket, mert kettõ azért itt is megviccelt.
A mérlegelésnél aztán kiderült, hogy nyertem a szektort és a forduló legtöbb halát is én fogtam.
Gabi máshova ült a szektoron belül, mint én elõzõ nap. Keresett egy olyan részt, ahol nem volt elõtte akadó és azt ügyesen meghorgászva ismét szektor egyest horgászott és ezzel nyerte a versenyt.
A verseny gyõzteseinek egy ilyen, csaknem papírvékony, kanadai nyárfa lapból készített emléklapot ajánlottam fel.
A US Open trófeája és védõi.
A verseny helyezettjei.
A verseny elsõ három helyezettje, balról: Bryan O'Connor, Szendi Gábor, Papp József
Az amerikai barátaimnak most sem sikerült a tervük, mármint, hogy legyõzzenek. A versenyt ugyan nem én nyertem, de most is magyar horgász, Szendi Gábor hozta el a trófeát. A verseny évrõl évre szorosabb és keményebb, hiszen õk is tanulnak fejlõdnek. Az olasz VB után pedig nagyon sokat léptek elõre. Megjegyzem, hogy a cikket már az Olasz VB után írtam.
Ezzel elértük, hogy ismét meghívtak bennünket a következõ US Openre és most már nem csak nekem ajánlották fel, hogy fedezik a költségeimet, hanem az olasz VB -n sokat segítõ Gabinak is. Most már Õt is szeretnék legyõzni. Azt azonban közölték, hogy a versenyt máshova fogják tenni 2012 -ben.
Egy követendõ példa: néhány oldalas fényképes katalógus az amerikai VB csapatról. Mindenkirõl rövid életrajz fotókkal.
Másnap, hétfõn az amerikai csapattal, az õ kérésükre elutaztunk egy csatornára tréningezni. Mármint, hogy a csapat a világbajnokságra tréningezett. Itt segédkeztünk nekik, már amennyire lehetett. Hiszen a víz jellege csak annyiban hasonlított a VB pályára, hogy víz volt benne. De arra jó volt, hogy lássam képességeiket és valami irányvonalat adjak a további felkészülésre.
Gabi a rakósbot gyors kezelését mutatja Mike-nak.
A matchbotot próbálom Tony mellett.
Bérelt autónk, mely hû társunk volt kint tartózkodásunk idején, is megérdemelt egy képet.
Kora délután, a tréninget követõen magukra hagytuk barátainkat és Chicagoba utaztunk, ahonnét kedden indultunk haza. Elõtte azonban városnézést és shoppingolást terveztünk.
Elõttünk Chicago ....
... itt meg már mellette vagyunk (majdnem).
Hiszen ez tiszta Chicago!
Egy térképen próbáljuk magunkat betájolni.
Chicago nagy parkjában, a Michigan tó partján.
A park nyitott arénájában éppen egy reggie zenekar adott koncertet (na, nem a mi tiszteletünkre, de a videón az õ zenéjüket is lehet hallani!)
Hétfõn délután is több ezren voltak kíváncsiak az együttesre. A nézõtér részlete.
Kint már népszerû közlekedési eszköz a segway.
A Chicago River partján.
Chicago estefelé.
Ebben a játékboltban vettem ajándékot kisunokámnak.
A hazaútról nem ejtettem volna szót, ha nem lett volna izgalmas.
Történt, hogy idõben beszálltunk az Air France AIRBUS 3.. gépébe, mikor indulási idõben a kapitány bejelentette, hogy a gép elromlott, van egy kis mûszaki hiba, de már javítják és mindjárt indulunk. 20 perc múlva közölték, hogy még várunk egy kicsit, aztán 20 perc múlva megint, majd 45 múlva megint. Tudva lévõ, hogy a gépen állás közben nem igazán hatásos a légkondi, ezért nagyon meleg volt az utastérben, hiszen az ajtók is zárva voltak, közel 300 utas termelte bent a meleget és a nap is tûzött kint. Már-már pánikhangulat uralkodott el, mikor az utaskísérõk hordani kezdték a jeget és a jeges italokat. Közben egy nagy vihar is közeledett, mikor négy órás késéssel a kifutóra álltunk. Itt már csak azt a tucat gépet kellett megvárni, akik elõttünk voltak és a közben odaérõ viharban felszálltunk. Fekete felhõben repültünk és mellettünk villámlott. A gép erõsen rázkódott, az utaskísérõk is bekötve ültek a helyünkön. Gabi, aki mellesleg elõször repült, sem nézett ki valami jól. Aztán, mikor megemlítettem neki, hogy két éve, mikor kórházban fekve néztem a tévét, a hírekben mondták, hogy szintén az Air France járata, amely a miénkkel megegyezõ repülõgép volt, hozzánk hasonló viharban tûnt el, szerintem a zabszemet nem lehetett volna a fenekébe dugni.
Gépünk, mely aztán közel öt óra késéssel, sikeresen landolt Párizsban.
És most jött be a cikk elején említett rossz foglalás. Ha nem nyomom el a gombot, két budapesti járatot késtünk volna le és erre sem biztos, hogy kaptunk volna helyet. Simán Párizsban maradtunk volna. De ettõl kezdve aztán minden ment simán és idõben indulva, idõben értünk Budapestre. Igaz kicsit fáradtabban, de sok élménnyel, kalanddal gazdagabban.
Gondolom felismerhetõ a kép. A szentendrei sziget csücske.
Ilyenkor érvényes az közmondás, hogy ?mindenhol jó, de legjobb itthon". Más sok helyen megfordultam és ezért annyiban módosítanám, hogy ? majdnem mindenhol ..."
Most pedig elárulok valamit és ezért lehet, hogy sokan kinevetnek. Egyik dolog, ami nekem a legjobban hiányzik, az a víz, a hazai víz. Amikor több, vagy sok nap után hazaérkezek elsõ dolgom (a köszönés után) hogy két pohár friss vizet gördítek le.
Papp József
