Tovaúszó gondolatok 2. rész

A garázsban nekilátok horgászatom egyik legfontosabb mozzanatához. Csalogatóanyag keverés! Olyan ez nálam akár az afrikai ősnépeknél egy szeánsz. Ízek, illatok, színek kavalkádja kirakodva. Jöjjön, aminek jönnie kell. Kezem úgy jár akár a fúrógép. Gazdagon adagolom a vizet, a nagy szemcsék isszák magukba a nedvességet. Még néhány korty a darának és kellően bódult állapotba kerülök az illatoktól. Készen is vagyok. Akarom mondani az első felvonással. Szita a vödörre és újabb körző mozdulatokat ír le a karom. Az eredmény kézzel fogható, magáért beszél. Ha sikertelenül zárom zsákmányszerző portyámat, akkor nem az etetőanyagon múlott.

Gondosan ügyelve pakolok kocsimba, mindennek megvan a maga helye. Kapu kinyit, kulcs elfordít, öv csattan és felpörögnek a lóerők. A sebességmutató az 50-hez ragasztva, autómmal lassan, de biztosan lopom a kilométereket. A kihalt főúton gondolataim elkalandoznak a vezetésről és reménykedve hatalmas fogásokról, büszkén meredező márnákról álmodozom.

 

 

Nagyméretű macskaköves lépcső vezet le a parthoz. Lépteim óvatosak, megfontoltak. A nyálkás köveken könnyű elperecelni, nem hiányzik egy ficam, rosszabb esetben lábtörés. A kijárt ösvény fejlámpámnak utat mutatva nyitja meg a sóderos partot. Nyirkos a környezet, de a levegő langyos. A nagy cipekedés hatására lekívánkozik a vastag kabát. Neki is vetkőzök a nagy pakoláshoz. Kiépítem horgászállásomat és nekilátok a Duna vallatásának. Dobásaim záporoznak, bizton remélve, hogy valaki felfigyel a vízbe kerülő morzsákra.

 

 

A világítópatronok szentjánosbogárként világítják be az éjszakát. Mozdulatlanul várják, hogy valaki életet leheljen beléjük és mozgást vigyenek a sötétségbe. A néma csendet a bakancsom alatt csikorgó kavicsok zaja töri meg. A tiszta égboltot csak a csillagok ragyogják be, melyet egy-egy tűzgömb karcol még fényesebbre.

Horgomra gazdagon pakolom a csalinak valót, hátha egy bajszos koma erre téved. Nem hagyom elbizonytalanítani magamat, tudom, jól csinálok mindent. Csak várni kell, türelemmel. Elalszik lámpám fénye és mélyeket szippantok az őszelőből. Szeretek ide kijárni, szeretek horgászni! Nem baj, ha nem fogok, csak itt legyek. Ő az én magányos partom, Ő az én lelki társam. Mindig meghallgat, legyen jó, vagy rossz a hangulatom. Mögöttem Karak csörtetése vonja el figyelmemet a botokról. Fejlámpámmal odavilágítva pillantom meg rozsdabarna testét. Őkelme nem törődve velem tovább ballag az éjszakában, tudja ideje visszamenni a búvóhelyre, mert lassan világosodik
 

 

A felső boton közben érdeklődő mutatkozik. Botom spicce bőszen bólogat, majd biztosan, határozottan kanyarodik a folyó felé. Hirtelen a nagy izgalmak közepette nem is tudom, mit csináljak, de ösztönszerűen lendül a kezem. Vad kirohanását, az orsó fékjének lazításával orvosolom. Kezem remeg, érzem, jó hallal van dolgom. A bot rúgásszerű védekezést közvetít kezembe, odalent valaki nem tetszően nagyon rázhatja a fejét. Nem márnára jellemző ez a fajta mozgás, de amint befekszik a sodrásba elárulja magát és elhessegeti találgatásom felhőit. Kis idő után part mellé vezetem és nyakon csípem az első márnát. Nem nagy, nem kicsi, de méretes. Szemét lesütve néz rám, mintha bocsánatért esedezne. Gyorsan megszabadítom a számára kellemetlen ékszertől, és mérlegre akasztom. Kettő kiló felett „csippan” kicsivel, majd könyörgését meghallgatva szabadjára engedem. Arcomra kiül a boldogság, nyugtázom kitartásom sikerét.

 

 

Megjelennek a pirkadat kezdeti jelei. A nap is előrukkol első sugaraival, mely pirosra és rózsaszínre festi az égboltot. A folyón ágyat bont a leheletnyi köd és kirajzolódnak a túloldal kopaszodó fái. A botok spiccéről lekerülnek a világítópatronok, fejemről a lámpa. Ahogy kúszik, magasabbra a nap úgy mutat egyre többet magából a táj. Ezer színben pompáznak a hulló falevelek, botomon a páracseppek kristályként csillognak.

 

 

Újabb jelentkező van, most az alsó szerelésemen. Orsóm nem győzi adagolni a plusz zsinórt, egyszeriben le is kér több métert ez a gőzmozdonyszerű teremtmény. Természetesen engem is keményfából faragtak, nemcsak téged, ezért megálljt parancsolok pikkelyes barátomnak. Lassú, kimért mozdulatokkal hamar merítőbe csúszik a folyóvízi torpedó. Nagyobb, mint az előző társa. Nem is bajlódok mérlegelésével, elteszem szákomba, hadd pihenje ki fáradalmait.

 

 

Egy percre leroskadok horgászládám ülőkéjére és némán kémlelem a tájat. Nem csinálok semmit, csak nézek és feltöltődöm akár egy elem. Hallgatom a hulló faleveleket, a folyó morajlását, miközben a hét fáradalmait mögöttem hagyva méregtelenítem testem, lelkem, s megújult erővel vetem be készségemet.

Beindul a márna dömping, melyet a beugró koncérok és paducok szakítanak meg. Kapás, kapást követ, alig bírom követni az eseményeket. Az Öreg hölgy ismét bőkezű, kinyitotta előttem kincses ládáját…

 

 

…Álmosan, csendben érkezik meg a délidő. Testemet elárasztja a fáradtság, nem hiába a hajnali kelés nem fiatalnak való. A nap már felszippantotta a hajnali cseppeket, újra szárazzá vált felszerelésem. A horgászat végén az aznapi fogási logisztikát próbálom rendezgetni fejemben, de hamar elvesztem a fonalat. Nem is bajlódok tovább a számokkal, majd otthon papírra vetem azokat. Haltartómban vadul ficánkol a zsákmány, de nem sokáig. Fejre billentem a halzsákot és hatalmas lázadás tör ki, hogy ki legyen az első, aki újra visszatérhet otthonába. Halaim örömmel, bár riadtan veszik tudomásul itt ma mindenki szabadságra lelt!

 

 

Sokat láttam, sokat tapasztaltam és rengeteget tanultam! Az évek alatt ismét még közelebb kerültem Szerelmemhez a Dunához. A természet és annak értékei nemcsak nekem, de mások részére is megannyi élményt, tanítást adott! Óvjuk, védjük az ő lakóit, környezetét, tartsunk mértékletességet, hogy a jövőben is hasonló élményekkel gazdagodjunk!