Tovaúszó gondolatok 1. rész

Csupán egy kapást sikerült kicsikarnom eddig, azt is elügyetlenkedtem. Nem csüggedek, hazai pálya ez nekem, itt otthon érzem magamat. A sötétben apró hangok tudatják, hogy az égi áldás menetrendszerűen megérkezett. Napok óta áztatja a homokos, iszapos partot a hajnali pára és eső, ami masszaszerű iszapréteggé változott. Lusta vagyok felmenni az ernyőmért kocsimhoz és különben is napos, száraz időt jósoltam mára! Én hiszek a „békának”, még ha tudom ő sem tökéletes mindig.

Hoppá mintha az alsó botom spiccén üzenet érkezne a mélyből. Kettő határozott rántást követően abbamarad a morzézás, de kezemet készenlétbe helyezem és várom a további eseményeket. Nem is csigáz tovább, újabb két rántást követve lendül a bot és személyessé válik ismerkedésünk. Egy kölyök harcsa köszön vissza a giliszta, csonti csokorról. Jaj, te kis szemtelen! – mondom neki kuncogó mosollyal, majd szabadjára engedem. Így lett pillanatok alatt a zsákmányszerzőből zsákmány.

Szép hobbi ez a horgászat. Valaki csak az otthoni bajok elől menekül ide, van aki itt lel rá a békére, és vannak akik megélhetésszerűen űzik eme sportot. Én nem tudom magamat egyikbe se sorolni. Megfordultam már majd mindegyik formájában, ám még keresem a nekem valót. Lehet, életem végéig se lelek rá, de nem bánom, mert nem érzem elfecsérelt időnek azt itt eltöltött perceket, órákat. A természet, a folyó, annak lakói mindannyian sok mindenre megtanítottak az évek alatt. Megtanultam türelmesnek lenni, becsülni kicsit és nagyot egyaránt, szeretni a természetet. Reménykedem, hogy a jövő nemzedéke is boldogan, büszkén fogja átélni az itt eltöltött perceket, ahogyan én is tettem az évek alatt.

Megjött Samu a színes réce. Samu jóval szelídebb társainál, de azért ő is biztonságos távolságból figyeli az ember tevékenységeit. Természetesen a napi gébadagját jött elfogyasztani, ellenben sajnálattal veszi észre, hogy bizony most késik a reggeli. Türelemre intem tollas barátomat, ami késik, nem múlik. Soha nem szerettem a Duna törpeharcsáját, most mégis kívánom, hogy az akadjon horogra.

 

 

Eszembe jutnak a régi szép emlékek, amikor elindítottam horgászpályafutásomat. Talán 10-11 éves lehettem midőn először összehozott a sors a folyóval. Sajnos a rokonságban nem volt kitől eme mesterséget eltanulhattam volna, így maradt a vizuális információszerzés. Ismeretlen horgászok közé telepedtem, akik azóta ismerősként köszönnek vissza. Lestem, figyeltem, hogy miben is rejlik titkuk, sikerük. Sokszor nem is vittem felszerelést, csak ültem és kérdeztem. Szerintem elég idegesítő kissrác lehettem, de ha ma meglátok a parton egy gyermekhorgászt, aki odajön érdeklődni sok esetben magamat látom meg benne.

Nem akar jönni a kapás. Hiába várom a nagy halat, spicceim némák maradnak. Az eredményes horgászatot a folyamatos etetőanyag pótlástól várom, de úgy látszik, itt ma többet kell felmutatnom. Pedig a képlet néha egyszerűnek tűnik: megfelelő módszer, technika + sajtos etetőanyag = sikeres márna horgászat.

 

 

Fél 7 van, megéhezem. Előkutatom hátizsákom mélyéről szendvicsemet és jóízű falatozásba kezdek. A késő ősz hideg időt lehel, pára lebeg a víz felett. Mozdulatlan tükörrel úszik a folyó. Csak a mélyben lapuló kövek indítanak el egy-egy körkörös burványt, melyeket elsimít a messzeség. Csend van, béke, de a halakkal hasznosabban telne az idő.

Falatozásomat alsó botom apró rezdülése szakítja meg. Hosszú másodpercek telnek el a piszmogás között. Megunva a szöszmügést, türelmetlenül rántok be. Botomon érzem, csak az ólom bukdácsol, a jó hal még várat magára. Mosolygó arccal figyelem, amint egy géb pörög előkém végén. Samunak megérkezett az első reggeli falat. Etetőgombóc bedobását meghazudtoló mozdulattal lendítem felé a kis halacskát. Először vizsgálgatja a friss elemózsiát, de ahogy ficánkolásba kezd a halacska Samu egy gyors mozdulattal a csődébe tessékeli a számára nagy falatot. Forgatja - forgatja, nehezen akar lemenni az a hal, de összejön a műveletsor. A nagy lakomát leöblíti egy kis folyóvízzel, majd csendes pihenőre helyezi magát.

 

 

Variációk sorát fogalmazom meg fejemben és viszem át a gyakorlatba. Csali és horog kavalkád cserélődik minden bedobás előtt. Negyedik előkém kerül a forgóba, benne minden reményem. Kezdek magamba roskadni, a botokat sem nézem, csak a folyót kémlelem, mintha mindörökre itt akarnék maradni. Orsóm ciripelésére leszek figyelmes és látom botom erőszakosan a folyóra dől. Nem kell bevágnom, a horog már kellően ül. Jó hal birkózik zsinórom erejével, botom nagyokat rúgva bólogat. Hamar part mellé terelem a jószágot és ott próbál szabadulni az aranyhegyűtől. Hiábavaló minden igyekezete az erős felszereléssel neki nincs esélye, merítőbe csúszik a takaros márna. Simogatom, nézegetem, jó 2 kilósra saccolom. Az a bizonyos negyedik előke, az meghozta a zsákmányszerzés örömét. Mindjárt derűsebben látom a világot és az elkövetkezendő órákat.

 

 

Nagy reményekkel vágok neki a folytatásnak, bízva az előző sikerben. Frissíteném másik készségemet, amikor az alig néhány másodperce bedobott felszerelésen ismételten vehemens kapás jelentkezik. Jókedvem az eget karcolja, damilom a vizet vágja. A bottal nagyokat pumpálva lopom a métereket, csupán a feltámadó szél muzsikál feszes zsinóromon. Néhány perc múlva buborékok jelezik, lassacskán itt a végjáték. Halam az oldalára fekszik és megnyugvással siklik a hálóba. Az előző ikertestvére. A Duna lakója, a folyóvizek grófja.

 

 

 

Jó érzés tölt el, hogy sikerült rájönni a titokra.Pedig nem úgy indult, s mégis varázsütésre lett belőle örömpeca. A hajnali felhők is a múlté, délre verőfényes novemberi napsütés köszönti a földi életet. Eszembe jutnak a régi márna horgászatok, melyeket már elmosott a folyó, de az emlékezett megőrzött.

Samu megelégeli a halfogással járó locsogást, tollászkodásba kezd és fejét megrázva a folyó felé veszi az irányt. Lassú mozdulatokkal lapátol, míg végül a sodrás elragadja és elnyeli a messzeség. Hápogását a visszhang úsztatja, így köszönve meg az ingyen kosztot…

 

 

…egy erélyes női hangra ébredek. Először hirtelen nem tudom hol vagyok, de a kalauz ruházata pillanatok alatt visszarepít a valóságba. Próbálom a tájból beazonosítani, hogy vajon merre kalandozok, a boglári gömbkilátó jó támpontot ad. Még egy megálló és leszállok a csatlakozáshoz. Megérkeztem Somogy országba.