Az alábbiakban az etetésnek egy sajátsagos módját szeretném ismertetni. Ez a módszer elsõsorban a Balatonon, de általában sekély vizeken alkalmazható. Különösen hasznos, ha a horgász csónak híján partról kénytelen horgászni. Véleményein szerint a beetetésre szánt eleségnek egy vagy két halomba való fenékre öntése jobban mutatkozik, mint az egyszerû szétszórás, illetve csuzlizás, de még ez sem felel meg annak a követelménynek, hagy a halat hosszabb idõn át a horgaink körül tartsa.
Az eddig elmondott okoskodásból napjainkig is számos gyakorlati próbálkozás született, melyek mind a hal helyhezkötését igyekszenek szolgálni; fenékre rögzített sûrû szemû hálóban rakják ki a csalit, vagy kõdarabbal lesúlyozott ritka (szövésû zacskóban teszik ki stb ... Olyan horgászt is láttam már, aki rosta alá helyezte ki a csalogatásra adagolt eleséget, csakhogy a hal minél többen idõzzön ott. Újabban pl. a nylonzacskó a favorit, amelyet eleséggel megtöltenek és egyik sarkát felszakítják. hadd bajlódjék vele a szegény ponty minél hosszabb idõn át. Ez az utóbbi, már javított módszernek számit, hiszen a hal mégsem érzi magát becsapva, mint az elõzõekben, mert ha ügyes és fõleg nem gyanakvó, úgy pár szem eleséget ki tud forgatni magának belõle.
Él tehát bennünk a vágy, hogy a pontyot zsinórral fogható közelségben tartsuk és ezt az ötletek széles skálájával igyekszünk megoldani. Igen ám, de a ponty, mint közismert, nagyon óvatos és ravasz hal. Ha valami gyanússá válik neki, inkább odébb áll, mintsem a pikkelyes bõrét kockáztassa. Ezért szükséges, hogy olyan módszert alkalmazzunk, vagy legalábbis igyekezzünk keresni a beetetések során, amely nem természetellenes számára, nem teszi gyanakvóvá, így tehát tovább idõzik horgainknáL Ehhez pedig be kell vinni és leásni a beetetésre szánt eleség zömét a kivetett horgaink körül. (Ismétlem, hogy sekély vízrõl van szól
A ponty ugyanis túr, Minél testesebb, minél nagyobb, annál buzgóbban és annál kifejezettebb eréllyel. A tógazdák elõtt ismeretes, hogy az idõsebb évjáratú pontyállomány alaposan áttúrja, átdolgozza a tófeneket, amikor az iszaplakókat keresi. Ha tehát a beetetendõ eleség fõ részét úgy ássuk el a horgaink körül a fenék homokjában, illetve fövenyében, hogy ahhoz a hal viszonylag könnyen - egy kis turkálás után - hozzáférjen. úgy az nekilát kibányászni az elrejtett eleséget. Ilyen esetben az élelemszerzésnek ez a módja tökéletesen megfelel a ponty táplálkozási sajátosságainak, ebben semmi gyanúsat nem talál, s a horgainkon felkínált és kisebb fáradsággal elérhetõ csalit is szívesen felveszi. Ennek a beetetési módszernek ugyanakkor éppen az az elõnye az elõbb említettekhez képest, hogy vele hosszabb ideig is horgaink körül tartjuk a pontyot és nem is a legkisebbeket. Beetetésre természetesen, ha csak egy mód van rá, fõzzük meg, vagy áztassuk be és ha lehet, valami hasznos távcsali-szerrel illatosítsuk meg az eleséget.
A csali elásását a következõképpen hajtom végre. Henger alakú konzervdoboz alsó és felsõ alaplapját egyszerû konzervnyitóval kimetszem , úgy, hogy csak a henger palástja marad meg. Minél hosszabb és minél karcsúbb a henger illetve a konzervdoboz, annál inkább megfelel. Legjobbnak találtam ehhez az alumíniúm lemezbõl készült híntöporos dobozt. Ennek teteje lecsavarható, csupán a fenéklapját kell kimetszeni. Lenyúlva a vízfenékre, a majdnem éles peremû hengerpalástot csavaró mozdulattal, függõleges irányba a fenék homokjába mélyítem, majd kiemelem. A henger vizes homokkal telik meg, amit kirázok belõle. Ezt a mûveletet kétszer-háromszor megismétlem, amíg a hengerpalást által kivájt lyuk mély lesz (kb 20 cm). Utána befogva a hengernek az alsó nyílását, megtöltöm a rendelkezésre álló csalival, majd óvatosan az elõbb vájt lyuk fölé illesztem és a haleleséget az ásott, henger alakú gödröcskébe csúsztatom. Ha már a lyukat a csalival megtöltöttem, homokot kaparok fölébe és ezzel elfödve letaposom.
Az elmondott mûvelet gyorsan és könnyen végrehajtható, csupán a lyuk megtöltése igényel egy kis türelmet, tekintve, hogy a vízbekerült csali majdnem súlytalanná válik. Ezért ügyelni kell, fõleg az apróbb magvak elásásánál, hogy amíg a lyukat fel nem töltöttük, ne örvényeltessük meg a vizet. Legkönnyebb eljrejteni a polentát, az összegyúrt kenyérbelet, vagy akármilyen darafélébõl gyúrt tésztát.
Általában horgászhelyenként 8-10 lyukat szoktam ásni. Ajánlatos még pár szem csalinak a betemetett lyukak körüli elszórása is. Ezek vezetik a halat a horgászhelyre, az elásott eleség pedig ott tartja õket. Úgy tapasztaltam egyébként, hogy ez a beetetési forma a beetetéstõl (elásástól) számított 4-5 óra múlva már hátásos. Érdekes megfigyelés még, hogy ezek a vájt lyukak a csalival együtt mindig eltûnnek. A lyukak helyén tányérszerû mélyedések találhatók jelezve, hogy azokat a pontyok túrták ki. Én magam pl. a csalit a délutáni fürdõzés alkalmával szoktam beásni és legtöbb esetben még másnap reggel is megfogtam a pontyot ezen a helyen, ami azt látszik bizonyítani, hogy így hosszabb idõn át a horgok közelségében lehet tartani a halat.
Mitterstiller József, 1964
