AZ IDÉN A BALATONRA mentem le nyaralni fiaimmal. Még nem látták a nagy vizet, élvezzék a nagy hullámokat, míg én horgászom! Óvatos kezdõ létemre - hiszen még csak negyedik éve járom a vizeket - jobbnak találtam megkérdezni Rácz Elemét bátyánkat, amikor kiváltottam július harmadik hetére szóló tihanyi beutalómat, hogy mit is lehet ott ilyenkor csinálni? >>Remekül lehet fürdeni és aludni, csak éppen halat fogni neme << volt a nem éppen biztató válasz.
Mégis elindultam, annyit hallottam áradozni a tihanyi zúgó nádasokról, az óriási pontyokról és harcsákról és arról, hogy milyen horgászparadicsom ez a hely ...
A motoros bárka átvitt bennünket Földvárról Tihanyba, s alighogy letelepedtem, máris elindultam körülnézni. Gyönyörû nád tükrök, öblök hívogattak, de még csak kémleltem a vizet, szerettem volna meglesni, hol döng a nád a hatalmas balatoni pontyok farkának csapásai alatt. Besötétedett és én csak találomra szórtam be néhány marok kukoricát egy-egy jónak vélt helyen, az ismeretlen vízen, mert bizony nem volt nádmozgás sehol.
Reggel nem volt kapás. Napközben nem horgásztam, ezt az idõt a gyerekekkel töltöttem el. Felmentünk a hegyre, ahonnan gyönyörû kilátás nyílt a csillogó víztükörre, hajladozó nádrengetegre.
Este hatkor beültem egy nádtükörbe. Egy marok kukorica beszórása után beeresztettem két hetvenes zsinórra szerelt kétnullás horgú úszós készségemet, kukoricával csalizva. Megkezdõdött az idegtépõ semmittevés, a horgász ül hosszú, méla lesben ... 8 ára már, nádszál se rezdült az alatt a két óra alatt, mialatt szemem az úszóra meredt. Viszont nagyon megéheztem, tehát félszemmel állandóan az úszót figyelve, elkezdtem vacsorázni. Éppen egy darab szalonnát vágtam le, amihez egy pillanatra mégis le kellett vennem szemem az úszóról, s mire visszanéztem, úszómnak hûlt helye volt. A következõ pillanatban már bevágtam és a ponty ott verdeste a nádat a víz tetején, tõlem öt méter távolságban. Egy kis pipáztatás után merítõhálómmal a csónakba emeltem a szép nemespontyot, A leméréskor 6,4 kg-ot nyomott.
ÉJJELENKÉNT kint harcsáztam, de eredmény nélkül. A negyedik éjjel Molnár Feri barátommal voltam kint, mindegyikünk külön ladikban. Éjjel 1 ára felé annyira felerõsödött a vihar, hogy jobbnak láttuk visszafelé indulni. Az elsõ állás mellett aránylag védett öblöt találtunk, ezért kikötöttük magunkat az állás két oldalán és leköveztünk. A vaksötétben számba vettem a zseblámpákat, és annak fénye mellett igyekeztem a nádtót 2-3 méter távolságba dobni kukoricával, illetve giliszta csokorral csalizott, erõs háromnullás horoggal felszerelt készségemet,
Elszundikáltam ... Rövid, halk berregésre ébredtem. A másodperc töredéke alatt bevágtam. Éreztem, hogy a hal rettentõ erõvel húz a nád felé. Nem volt kétséges, hogy igen nagy bal van a zsinór másik végén, ?Ferikém, lépj gyorsan át a csónakomba és szedd fel a köveket<< Így, már meg is történt. ?Evezz a nyílt víz felé!? Én ezalatt igyekeztem meggátolni a pontyot, hogy a nádba hatoljon, ami sikerült is. Nem tudtam azonban elhúzni a nádtól, ezért lassan odacsévéltem magam a halhoz. Az óriás ott csapdosta a vizet a nád szélén, a víz tetején. A zsinór és a tonkin bot jól tartotta. Feri meggyújtotta a zseblámpát és a vízbe világított, ?Atyaisten, ez micsoda?? Óriási fehér haltest, egy fehér õsponty szórta ránk a vizet. Hogy fogjuk ezt kiemelni? A merítõszák úgy hatott rajfia, mint hálósapka egy öregúr fején. Feri letérdelt, kopoltyúja alá nyúlt, mire a ponty vágott egyet és mi csuromvizesek lettünk. Most én mindkét kézzel alányúltam a kopoltyúfedele alá, az eredmény ugyanaz. Bal kézben a bot, jobb kézben bicskával levágtam azt a 4-5 szál nádat, amelyet a küzdelem folytán a ponty megkerült. Feri kievezett a nyílt vízre, és mikor a hal kissé megnyugodott, és a csónak mellé húzhattam, néhány percnyi pipáztatás után sikerûit mindkét kezemmel a kopoltyúja alá nyúlva a csónakba emelnem. Mindketten boldogan lélegeztünk fel, amikor a ponty végre felkantározva visszakerült a vízbe. Egy tisztességben megõszült ponty ükapa volt, fehér háttal, kissé szürke hassal az ifjúság aranysárga színe már régen lekopott hatalmas testérõl... 18,5 kg-ot nyomott.
Ezzel lejárt az egyheti beutalás. Fájó szívei búcsúztunk Tihanytól és a kis társaság most Fûzfõre tette át tanyáját, ahol a Balatoni Horgász Egyesület vendégségét élvezhettük egy hétig. Ezúton is köszönetûnket tolmácsolom érte...
VÉGIGEVEZTEM a nádas elõtt, ismerkedtem a vízzel. Délre 700 m, északnak 300 m hosszú, alig van néhány kis öböl, nádtükör sehol. A meder délen homokos, északnak kissé iszapos. Hol lehet itt horgászni, ha fúj a szél? Márpedig fújt! Az elsõ napon még csak sütött a nap, de utána állandóan viharos erõsségû szél fújt. A strand felé vannak ugyan védett öblök, de ott feneketlen az iszap. A pontyozás reménytelen. Múlnak a napok és csak néhány dévér akad.
Az éjjeleket a csónakban, vagy a stégen töltöm, harcsázással. A harmadik este erõs hullámverésben vittem ki páternoszteremet. Lent közepes ólom és hosszú eresztéken piócacsokor, fent közepes csukázó úszó, vízközt és fent kétnullás olasz horgon kishal, 60-70 méterre vittem be a két páternosztert és a stégre telepedtem. Egyedül voltam. A szél sivított, verte a vizet, de még így is észre lehetett venni azt a nagyharcsát, amely 5-6 méterre rabolt az állás elõtt, két ízben is.
Éjjel 2 óra. Krrr. , . egy másodpercig tartó berregés! Kézbe a botot és vártam a búzást, de semmi több! Negyedóra után letettem a botot és lefeküdtem. Egyszerre ismét rövid berregés, kézbe kaptam a botot, és vártam a folytatást, de megint hiába. Bosszantott a dolog. Próbáltam kontaktust keresni, de a viharos hullámzásban nem tudtam. Fogtam a botot és a zsinórt. Vagy negyedórai várakozás után gyenge húzás. Bevágtam, de a nagy távolság miatt nem tudtam a hal súlyát kivenni, de éreztem, hogy rajta van, és csévélten befelé. Idõnként kisebb kirohanásokkal próbálkozott, de mire közel hoztam, ki volt fáradva. Vágóhorgom nem volt, a stég a víz felett több méter magas, zsinórom egy része egy halomban elõttem ... Bal kézbe fogtam a botot, újamra csavartam a zsinórt és többi ujjamba a leesett orsót, míg jobb kezemmel szépen felcsavartam a zsinórt. Ekkor elindultam kifelé a harcsával a kisebb víz felé, ahol alacsonyabb a stég, miközben zsebre tettem az orsót. De a páternoszter az elsõ nádban elakadt. Nem maradt más hátra, lefeküdtem a pallóra és bal kézbe fogva a botot, addig toltam magam elõre, míg sikerült a harcsa szájába nyúlva azt kiemelni és a pallóról felkecmeregni. Végre felkantározhattam a 7 kilós harcsát ...
AZ UTOLSÓ ÉJSZAKA nagyon ?zûrösen? kezdõdött. Harcsázni készültünk, A csónakot - addig, míg bekapjuk vacsoránkat - az álláshoz kötöttük, de mire visszajöttünk, a vihar elvitte és a sötétben nem láttuk sehol.
Éjjel 1 órakor barátom bement, mert csattogtak a fogai a hideg szélviharban. Két páternoszterem a nád elé volt kidobva, piócával és gilisztával csalizva. Olyan vihar volt, hogy a giliszták teljesen sértetlenek voltak órák után is. Kis halnak híre-hamva se volt, Már éppen elszántam magam, hogy én is abbahagyom, amikor - vagy egy óra múlva - erélyes búzás! Bevágtam és a harcsa máris megindult kifelé. Néhány erõteljes kirohanás után sikerült az állás közelébe hozni és gyengéden a felszínre ?pumpálni<<. Villanylámpám fényénél kb. 15 kilósra becsültem. Megint az volt a kérdés, hogyan veszem ki. Most már volt ugyan egy kölcsön vágóhorgom, de annyira rövid nyéllel, hogy a magas stégrõl nem értem el vele a harcsát. Ismét a régi módszert vettem elõ: bal kézbe a botot, a szájba a villanylámpát, lehasaltam a pallóra és életemben elõszór beakasztottam a vágóhorgot a harcsa szájába. Azt persze nem árulom el, hogy a harcsának sehogy sem tetszett, mikor körültapogattam a gaffal és még kétszer megugrott, de harmadikra mégis szájába került a horog és kiemelhettem a vízbõl. A sátrak elõtt letettem a fûbe, felkeltettem barátomat és együtt táncoltunk körül a szép harcsát, amely a reggeli mérlegelésnél 16,5 kilót nyomott. Az elveszett csónak pedig ott volt elöltünk a nádban...
SZÉP ÉLMÉNYEKKEL gazdagodva tértûnk haza, és ha nem is tudtunk sokat strandolni és napozni, nem bántam, hogy nem lett egészen igaza Rácz Elemér bátyánknak ...
Luxemburger György
1955