Beraktam az autóba a kuttyogató botomat, egy adag válogatott nadályt és nyomás Paks. A csónaktárolómból kihoztam a csónakot, átraktam a felszerelést, amit kiegészítettem egy pergetõ bottal, beraktam az innivalót, melegebb ruhát és kedvenc kuttyogatóimat. Vízre tettem a csónakot, gatyára vetkõztem, tövig húztam a gázt és nyomás az elsõ számú pálya, amely ilyenkor, tavasszal és nagy víznél is szokott harcsát adni.
Odafelé befényképezem a felszerelést. Nagyon kevés cucc kell, nagyságrendekkel kevesebb, mint egy rakósbotos versenyhez. Bot, orsó, zsinór, csali és egy jó kuttyogató. Etetõ sem kell, csak csali. Pontosabban egy speciális etetõanyag kell, amely felkelti a harcsát a fenékrõl és a csalihoz csalja. Ez pedig a kuttyogató. Imádom ezt a módszert és, ha csak lehet, ütöm a vizet.
Kedvenc kuttyfáim. Semmi különös, semmi mozgó, zörgõ golyó a nyélben és hasonló ökörségek, csak egyszerûen jól szólnak.
Kuttyogató botom, amelyet osztrák barátom, Karl Grabmayer készített számomra már vagy tíz éve. A párját ellopták.
Kuttyogatásra használt Cormoran multi orsóm, amit szerintem ehhez a módszerhez találtak ki. Alul van, balkézzel és elõre felé kell tekerni, mint a peremfutós orsókat és mégis multi orsó.
A felszerelés: 220 gr-os úszó, kicsit ütött kopott, de már sok harcsa húzta a víz alá. Az ólom 200 gr-os, a fõzsinór fonott, az elõke 70-es monofil, erre nem mászik föl a nadály és elég merev, hogy ne tekeredjen vissza. Mellesleg több kapás is van rá, mint ha fonott lenne.
Radarom, mely jó szolgálatot tesz, hiszen látom rajta a csali helyzetét és azt is, amikor jön fel a harcsa a fenékrõl. Hatalmas érzés!
A nadálycsokor jól mutat a 10/0-s horgon.
Így csápolnak a harcsa orra elõtt is, ezért ritkán véti el, ha már följön.
Mire az elsõ csorgás helyéhez érek, már beállítom az eresztéket és a csalit is fölteszem. Jelenlegi vízállásnál 4,5 méter körülire húzom az úszó ütközõjét. A víz 6 és 7,5 méter körüli lesz, így a fenék fölött 1,5-3 m -re úszik a csali. Majd meglátom, feljön-e ennyire a harcsa. Csónakkal az elsõ törésre állok és ott kezdem a csorgást. Ezt könnyû megtalálni, csak a vízfelszínre kell nézni és látni lehet a két különbözõ sebességgel folyó vizet, erre a határvonalra kell ráállni. Ez biztosan az elsõ medertörés vonala.
A csónak mellett, a kuttyogató mögött jön a csali.
Belemerítem a kuttyogatót a vízbe és teljes megelégedéssel állapítom meg, hogy nem felejtettem el kuttyogatni, most is olyan jól szól, mint tavaly és a csuklóm sem lesz vizes.
Ilyen vízmélységnél hármas sorozatokat ütök. Jó két kilométert csorgok eredmény nélkül. Még csak nem is láttam harcsát. Egy pályát minimum kétszer csorgok meg, ha nagyobb a bizodalmam, akkor háromszor. Ha ad halat, akkor többször. Ritka, ha az elsõ csorgás halat ad és az is, ha a második nem ad. Az elsõ olyan figyelemfelkeltõ a harcsáknak, hogy itt vagyok. Ilyenkor hegyezik a fülüket és feszülten várják a második csorgást, hogy megnézzék a felkínált menüt. Ha ekkor sincs hal, érdemes odébb állni, más pályát keresni.
Így is van, a második csorgásban, pontosan ott, ahol lennie kellett, a radar fenékrõl emelkedõ halat, harcsát lejez. Azonnal az úszómra nézek, de még semmi. A radar mutatja, hogy a harcsa a csalival egymagasságban van és követi azt. Adrenalin az égben, újabb pillantás az úszóra, ütés a kuttyogatóval, nehogy a ritmus megszakadjon, aztán az úszó szépen alámerül. Bot a kézbe, kuttyogató a csónakba és egy határozott bevágás után jó halat érzek a horgon. Felállok a csónakban és felhúzom a halat. A felszerelés elég erõs, így gyorsan a csónak mellett van. Megpaskolom a fejét, azonnal a mélybe tör. Ismét felhúzom, újabb paskolás, ismét megugrik. A harmadik paskolást békésen tûri, ki lehet emelni. A szájába nyúlok és a csónakba emelem. Bõ nyolcasra saccolom. A horog mélyen a szájában. Örülök, az idei elsõ kuttyogatott harcsám. Kiállok a parthoz, beállítom a fényképezõgépet, majd gyorsan elé állok és az önkioldó jelzi, a kép elkészült. Megismétlem vagy négyszer, de igazán egyik kép sem tetszik, a gépet is felrúgom egyszer, majd úgy döntök, lesz, amilyen lesz, nem érdekel.
Az elsõ harcsa, amit felütöttem, kicsit 8 kiló fölötti volt.
A következõ csorgás is ad egy négykilósat, amely olyan gyorsan jött föl, hogy elkerülte a csalit és két méteren állt be a csónak alá. Fel kellett emelnem a csalit a szája elé, hogy bekapja.
Több halat ez a szakasz nem adott. Megcsorogtam még két másik pályát is, de hal azokon nem volt. A java harcsa ilyenkor kint van a szélvizeken, az ívó keszegeket lesik, vagy saját maguk is az ívással vannak elfoglalva. Ahogy a víz visszahúzódik nagyobb lesz az esély horogra ütni õket. Ütöttem már 55 kilósat és bízok benne, hogy egyszer ismét összefutok valami nagyobb példánnyal, mert szerintem a Dunában azért kell, legyenek nagyobbak is és kell hogy legyen 100 plusszos is.
Papp József
