...Szolnokon találkoztunk elõször, éppen húsz éve, az országos egyéni bajnokságon. Újoncként ?se kutyám, se macskám" nem volt, kissé félszegen húzódtam meg a vacsoraasztal legvégén, véletlenül éppen az Öreg mellett. Hamarosan szóba elegyedtünk, és néhány perc múlva már a közös horgászatot tervezgettük Kalocsán, ahova a következõ hét végén kellett bevonulnom katonának. Szinte hihetetlen, de a bevonulást követõ harmadik napon látogatóim érkeztek: az ajtóban - sosem felejtem - Jani bácsi állt, mellette Gabi, kezükben a friss, még gõzölgõ rántott hallal, rácos ponttyal, és mosolyogtak...
...Az igazi horgászbarátságok bizony a vízparton köttetnek, és ott is mélyülnek el. Jani bácsival azonban könnyû volt barátkozni; segítõkészségét mindenek fölé helyezte, tudását oly természetességgel adta át, ahogy csak a legnagyobb tanárok képesek. Mondanom sem kellene talán, de horgászéletem legszebb napjai voltak, amikor a Colmic csapattal ?egy családként" ültük körül az asztalt, hallgatva Jani bácsi javaslatait és taktikai utasításait. Imádta a Dunát, az ordasi rész volt második otthona, de hasonló szeretettel látogatta a Vajas partját is, ahol idén, már betegen majd kilenc kilós pontyot fogott rakóssal...
...Tavaly tavasszal derült ki, hogy baj van. Õ azonban fityiszt mutatott a kórságnak, mert komoly tervei voltak. Szeretett volna országos bajnok lenni a veteránok között, és kijutva a világbajnokságra, a legfényesebben csillogó érmet nyakba akasztani. Nos, a hazai bajnokság elsõre nem jött össze, de nagy betegen az idei igen, majd a világbajnokságon ?csak" bronzot szerzett. Benyó János, a másik nagy öreg mondta erre: ?...Jani erõn felül küzdött a második fordulóban az elemekkel. De legfõképpen saját magával; tudtam, nehezen viseli erõtlenségét, ám az a küzdeni tudás és akarat, amivel áthorgászta a három órát abban a viharos szélben, példamutató mindannyiunk számára. Azt a bronzot bizony neki köszönhetjük..."
Tanári képességei, gyerekek iránti türelme Jánost kiemelte a mezõnybõl. Emlékezetes marad sokunk számára, amikor utolsó velencei versenyén a legkisebb Nagy Attila meglátogatta. Ez a történet tankönyvekbe kívánkozik. Attika nem az a visszahúzódó típusú gyerek, néhány perc alatt leosztotta az Öreget is, ezért többen ki akarták parancsolni az elzárt területrõl, ám õ nem engedte. Elfogadta a kissrác tanácsait (Öreg, tûzzél mellé egy pinkit is..., két gombócot lõj az úszóhoz, ne egyet..., na látod, milyen szép halat fogtál..., Öreg, király vagy!...) és rövidesen a legnagyobb egyetértésben pecáztak együtt. Attika úgy megkedvelte Jani bácsit, hogy a legközelebbi versenyen találkozva már messzirõl üdvözölte...
Amikor utoljára Kalocsán voltunk, halászlét fõztem, balatoni pontyból. Ott álltunk a bogrács körül, majd az Öreg térült-fordult, és hamarosan egy rakós bottal a kezében tért vissza. Ezt a botot használta legszívesebben a dunai horgászatai során. Aztán a nagy szemekkel csodálkozó fiam kezébe nyomta:
- Szilárd, használd tovább ezt a pecát jó erõvel, és legalább annyi halat kívánok hozzá a Balatonon, amennyit én fogtam vele a Dunán... Jó kis bot, na gyere, rakjuk össze, kapsz hozzá még egy csúcstagot is, és nézd, milyen jól be van gumizva...
Jánosnak akkora szíve volt, amibe a fél világ belefért. A világ rendesebbik felét ott is hordta, egészen a mai napig...
Utoljára Töröcskén találkoztunk, az édesapám emlékére megrendezett horgászversenyen, ahova elkísérte az egész veterán csapat. Elképesztõ volt az öregeket figyelni, ahogy a verseny után, az asztalnál beszélgettek. Mint valami ifjú versenyzõk, úgy vitatták meg az eseményeket, majd tervezgették a jövõ évi világbajnokságot. Szívszorító, felemelõ pillanatok voltak, mert Jánoson nagyon látszott már, hogy odabent szervezete komoly küzdelmet vív a betegséggel...
És a sors közbeszólt, mégpedig durván és kíméletlenül. Két hete váltottam vele utoljára szót. A kórházban volt ekkor, állapota kissé javult, hamarosan jöhetett haza.
- Jani bácsi, szedd már össze magad, mert a jövõ hétvégén megyünk, és tudod, menyhalazni is kellene Ordason, meg pontyozni a Vajason, meg halászlét fõzni...
- Hát Vilikém, egyelõre nem tervezek ilyeneket, de csak gyertek, majd mentek horgászni a Gabival, én meg annyira összeszedem talán magam, hogy a halászléfõzést rám bízhatjátok...
Ma pedig már tudom: Gabival mehetünk ugyan horgászni, de János már nem fõz nekünk többé halászlét. Nem mesél többet a jó öreg Dunájáról, a vajasi pontyokról, a szelídi süllõkrõl, a velencei keszegekrõl. Nem mosolyog többé ránk azokkal a meleg, barna szemeivel.
63 év, példamutató életpálya. Fényképek, néhány általa készített úszó, egy bontatlan etetõanyag, melyet még Õ kevert számomra, és a tapasztalatai, melyeket átadott. Képtelen vagyok elhinni, hogy ezentúl csak így találkozhatom vele. De amíg tehetem itt az árnyékvilágban, emlékét mindig magammal viszem a vízpartra. Hiányozni fogsz, Jani bácsi...
Isten Veled!
Szári Zsolt
