Dunai nyurga

Viszont amit a jó volt a napban, hallottam, hogy fogják a pontyokat. Az árvíz sok káros hatása mellett a jótékony, hogy megtelepítette a Dunát hallal, most éppen ponttyal. Sok évre meg lenne az utánpótlás, ha a horgászok nem hordanák haza öt-tíz-tizenötösével azokat. De hazahordják ….!
 

Másnap 11 körül indultunk el Zoli fiammal pontyozni a vízre. Még nem fogott a Dunán pontyot és nagyon be volt sózva, ezért aztán 38 fok melegben, délben tettük vízre a csónakot. Mellesleg én is kíváncsi voltam a szökött pontyokra. Azt gondoltam ha mindenhol foghatók, akkor a helyemen tucatszám lesz belőlük. Kicsit sajnáltam is, mert tavaly csak nagy, 5 kiló feletti pontyokat fogtam ott és azt hittem a sok kisponty miatt majd nem lesz rendesebb példány.

Mintegy 15 perces motorozás után kötöttünk ki a kövezésre. Pontosan beállítottam a csónakot, majd szedtem néhány félöklömnyi követ, melyeket az etetőtő gombócok belsejébe gyúrva súlyoztam le azokat. A tavalyi évben jól bevált etetőm a Color Carp egy kis Eper-Hal aromával butítva lett most is a menü. Nyolc gombóc került be alapnak, majd beállítottam a 7 méteres T-Rex Severe bolognain az eresztéket. A vízmélység 6 méter körüli, melyet 50 gr ólommal tudok jól meghorgászni. A fenéken tuskók vannak, a tuskók közt pedig pontyok. Legalább is így szokott lenni. Most már öt éve horgászom nagy biztonsággal ezt a helyet. Partról nem, vagy csak kemény dzsungelharc árán megközelíthető, aki pedig vízről érkezik, lógó orral hal nélkül és sok beszakított szerelékkel távozik. Ezért aztán csaknem mindig üresen találom helyemet. Bár egyik „nagynevű” barátom azt mondta egyszer „a Dunán nincs foglalt hely”.
 

Horgászni kezdtem, a csali a jól bevált dobozos kukorica volt. Mindig ezt használom, ha pontyot akarok fogni és aranyszínű horgot. Véleményem szerint a dunai ponty kukoricát eszik és nagy ívben „tesz” a többi mesterséges csalira. A kukoricát pedig aranyszínű horgon és monofil előkén kell neki felkínálni.

Zoli időközben fölszerelte feeder botját, fonott előkével és lebegő gumikukoricával. Ő is horgászni kezdett. Mindjárt mondtam is neki, hogy amíg áztatja a fonott előkéjét és a gumikukit, nyugodtan szereljen föl egy hagyományos pecát és a következőben azt dobja majd be.
 

Néhány beleúszás jelezte, hogy van hal a környéken, de a kapás elmaradt. Ennél a módszernél a beleúszásokat is jól lehet látni, sőt azt is meg lehet állapítani, mekkora halak érnek a zsinórhoz. Jó fél órája horgásztunk már és éppen csalódottságomat fejeztem ki, hiszen egy tucat pontyot ígértem Zolinak, mikor erőteljes kapásnak vágtam be. A hal azonnal elemelkedett a fenéktől egy métert, majd a Duna közepének vette az irányt.

 

A ponty azonnal a Duna közepe felé vette az irányt.
 

Tavaly is akasztottam néhány torpedót amelyek befelé mentek és simán lehúztak vagy 100 métert. Ezeket a halakat mindig elvesztettem, mert a hosszú zsinór nagy vizet fog és egyszerűen kitépi a hal szájából a horgot. A szerelés nem szakad, a horog kirugózza, vagy kiszakítja a hal szájából magát. Ezért aztán most is aggódtam egy kicsit. De most szerencsém volt, a ponty mintegy 40 méter után visszafordult. Szépen visszajött a csónakig és ott dolgozott a mélyben. Elérkezett az idő, hogy komolyabbra vegyem a dolgot és felálltam a csónakdeszkáról és állva folytattam a fárasztást.
 

Most már volt egy kis esély a ponty megfogására, ezért fölálltam a csónakban.
 

Ilyen nagy és erős halnál nem lehet az orsó fékjére bízni a fárasztást. A féket be kell állítani vészhelyzetre, de magát a fékezést kézzel kell csinálni, Nem kis gyakorlat kell hozzá, de nincs más út. Végletekig feszíteni kell mindent, ezt pedig érezni kell. Ha nem így csináljuk, a Dunán esély sincs ilyen nagy halat megfogni. Ezért aztán a botot a hasamnak támasztottam, egyik kezemmel a botot fogtam, másikkal az orsót és a féket, mikor melyiket kellett.
 

A felszerelés a végletekig feszítve, a hal pedig közeledik.
 

Zoli fotózott és pedig arra kértem, hogy lehetőleg csináljon képet a halról, ha megmutatja magát, mielőtt elmegy. Legalább emlékünk legyen a fárasztásról. Nem igazán bíztam benne, hogy meg lesz, hiszen nagy volt és több akadó is rendelkezésére állt, hogy belemenjen és örökre búcsút mondjon. De aztán egyszer csak megmutatta magát!
 

Jó tíz perces fárasztás után aztán feljött.
 

Igaz, hogy csak egy pillanatra nézett fel, hogy megszemlélje azt, aki valami rejtélyes módnál fogva valami kis bizgentyűvel a szájánál fogva ráncigálja. Elég komolytalannak, vagy ijesztőnek tűnhettem a szemében, mert azonnal lerongyolt vagy 30 métert. Aztán megállt.
 

Miután feljött, azonnal vissza is tűzött a mélybe.
 

Aztán ismét kemény harc következett, de újra a felszínre tudtam erőltetni.
 

Tulajdonképpen ekkor láttuk meg, hogy miről is van szó!
 

Ekkor már láttuk, hogy rendes darab az ellenfél. Megmutatta magát teljes egészében néhány pillanatra, majd ismét elindult. Mintha eddig semmit sem csináltam volna és csak játszott volna velem. Irány a mély és ismét a Duna közepe. Talán ez volt a legerősebb és legvadabb kirohanása.
 

Erre a kirohanásra már nem számítottam, de most is meg tudtam állítani.
 

Lassan jött vissza és a csónaktól mintegy 15 méterre, a fáradtság első jeleit mutatva feküdt fel. Láttuk hatalmas testét és csak reménykedtünk, hogy a kezünkbe is foghatjuk egypár fotó erejéig.
 

A ponty először mutatta a fáradtság jeleit.
 

Ettől kezdve már nem voltak heves kirohanások. Érezte, hogy legyőzték. Néha még a mélybe tört, de a bot rugalmasságával ellensúlyozni tudtam erejét.
 

Most már csak a felszínen, vagy a felszín közelében harcolt.
 

Azonban még mindig messze volt a csónaktól és a merítő hálótól.
 

A sodrás pedig neki segített, csak bele kellett feküdnie és mozdítani sem tudtam.
 

Amikor közel került a csónakhoz, jelentkezett a következő probléma. Nem tudtam a bottal annyira megemelni, hogy szákolni lehessen. Hiszen a zsinórt nem tudtam rövidebbre húzni a rajta lévő kapásjelző miatt. A bot pedig a hat méteres eresztékkel annyira visszahajolt, hogy a halat nem tudtam megemelni. Ha egyedül lettem volna, még sokat kellett volna fárasztanom, hogy teljesen felfeküdjön, de Zoli is ott volt, ezért mást próbáltam. Először fölálltam a csónak elejére, így nyertem vagy fél métert. De még ez is kevés volt.
 

A csónak elején állok, a hal pedig a csónak mellett-alatt.
Még nem lehet meríteni.
 

Ezért kiléptem a kövezésre és onnét próbáltam megemelni a halat, mely többször is bement a csónak alá és ott, mintegy a tűző naptól védett helyen megpihent, amíg ki nem húztam onnét.
 

Fárasztás a kövezésről.
 

Eközben Zoli fotózott és a szákolásra alkalmas pillanatot leste. Azt azért kikötöttem neki, hogy vakon, víz alatt nem meríthet, mert ha hibázik, a halba kerülhet. Így még néhány perc fárasztás következett és az első alkalmas pillanatban alátolta a merítőt. Én meg visszaléptem a csónakba és birtokba vettem a pontyot.
 

A ponty és legyőzője.
 

Kiakasztottam szájából a horgot és közben csodáltam szépségét és méretét. Régen fogtam ekkora pontyot a Dunában.
 

Őszinte örömmel emeltem csónakba a hatalmas dunai nyurgapontyot.
 

Egy ilyen halat csak az tud igazán értékelni, aki találkozott már ilyennel a Dunán. Erejét, szépségét nem lehet összehasonlítani egy „kockatavi” társával, aki már hozzászokott, hogy szétszabdalt szájánál fogva három-négy naponta partra vezessék és néhány villanás után visszaengedjék. Természetesen azt is tudom, hogy nem mindenkinek adatik meg a lehetőség, hogy a Dunán horgásszon, az meg pláne nem, hogy ott ilyen, vagy hasonló hallal találkozzon. De a hazai és külföldi horgászok 70 %-a kockatavakon horgászik, az idő ezt hozta, nem lehet őket ezért lenézni. Én viszont örülök, hogy számomra megadatik ez a lehetőség, sőt még be is számolhatok róla és remélem, élvezhetően teszem.

Most pedig néhány fotó a pontyról:
 

 

 

 

 

A halat aztán mérlegelés után (9,08 kg) visszaengedtem a folyóba. Nagy reményekkel folytattuk a horgászatot. Sokára, Zolinak volt kapása. A termetes dévért a csónakhoz húzta, majd a vízből kiemelve kiakasztotta szájából a horgot, de a fotó előtt kiugrott a kezéből, mert nem érte át rendesen a kupájánál. Pedig elég becsületes keze van.
Aztán hosszú unalom, majd egy géb következett. Elhatároztuk, hogy hazamegyünk. Kiöntöttem a maradék etetőt, csak az utolsó bedobás maradt. Felálltam, hogy összerakom a bolognait, mikor Zoli feeder botja legörbült. Az orsó felsírt, majd Zoli is, hogy azonnal engedjem el a csónakot és menjünk a hal után, amely már levitt vagy 50 méter zsinórt. Természetesen ilyenkor ugrott rá a zsinórom az orsó dobjára, kihúzott bolóval meg nem lehet a hal után menni, mert mindennek útba lenne. Néhány pillanat alatt megoldottam a problémát, majd az ernyőt is összecsuktam. Éppen indulni akartam, amikor Zoli mondta, hogy a hal kijött a part szélébe a kövek közé. Feljajdultam, hogy engedje el egy kicsit, de már késő volt, a ponty a fejét a kövek közé fúrva eltépte a monofil előkét, mert persze, hogy arra jött és arany színű horogra. Első dunai pontyát fogta volna …