Konkrétan a nádfalból nekünk kellett kivágni az állást. Mire elkészültünk ezzel, és végre helyünk lett már szólt is a jelzés: Lehet etetni! Nekünk még botunk se volt a környékben.
Elõször a helyért kellett megküzdeni.
Gyorsan beállítottuk a ládákat, és én tetszõleges eresztékkel, - azaz húztam egy akármekkorát - csak csalival bedobtam, hátha addig is fogunk valamit, amíg összekészítjük a holminkat, hiszen a verseny már megy. Egyszercsak valami duruzsoló hangra lettünk figyelmesek! Persze, a fék! Szaladtam is, hogy elkapjam, hiszen a bot bedobva volt, kiengedett fékkel, de mire odaértem már hûlt helye volt a halnak, csak a csúnyán összerágott csonti mutatta, hogy valóban kapásom volt.
Míg szerelvényeztünk valami majdnem elvitte a botot, és csak ezt a cafatot hagyta maga után.
Míg Gyuri az etetõanyaggal bajlódott, addig én az eresztéket állítottam be. Mikor ez megvolt csak összemértük a botokon az eresztéket, és már kezdõdhetett is a horgászat. A nappal folyamán matchbotra alapoztunk, és úgy készültünk, hogy az éjszakát rakósbottal fogjuk végighorgászni. Mivel meg voltunk csúszva, az elsõ mérlegelési etapnál gyakorlatilag két kiló halat mértünk. Nem nagyon volt értékelhetõ hal a szomszédoknál sem, bár õk azért 3-4-5 kilókig eljutottak.
Az ereszték összemérése fontos dolognak bizonyult.
Mérlegelést követõen szinte azonnal kapásom volt, és ezt követte életem egyik leghosszabb fárasztása. 27 perc alatt merítettem meg azt a halat, amivel azonnal a középmezõnybõl az élbolyba ugrottunk. Mint késõbb kiderült egy 3 kiló 40 dekás amur volt, aminek csupán az volt a kunsztja, hogy 9-es elõkével fogtam meg.
Itt már egyértelmû volt, hogy amurt fárasztok.
De elõször nem adta magát.
Zsákban a torpedó.
Gyönyörû amur, bár sok idõt töltöttem, vele, de kellett a súly.
A hosszú fárasztási idõt a 9-es elõke indokolta.
Míg én az amurral bajlódtam, merítés, mérlegelés, hitelesítés, miegyebek, addig Gyuri barátom nem bírt magával, hiszen ücsörgött közel 30 percig, amíg fárasztottam, hát gyorsan bevetette készségét. Nem is váratott magára sokat, gyorsan szúrt õ is egy jó pontyot. Örültünk, valószínûleg ekkor vezettük a mezõnyt.
Gyuri se tétlenkedett, gyorsan megtoldotta egy szép tükrössel.
Az esti mérlegelésnél derült ki, hogy hiába volt a két nagy halunk, és gyönyörû dévéreink, máshol bizony akadt jónéhány ponty, és csak a harmadik, negyedik helyrõl fordulhattunk az éjszakába.
Itt még nem tudtuk, hogy elõre iszunk a medve bõrére.
Ennél a mérlegelésnél még az élbolyhoz tartoztunk.
Hiszen nemcsak nagy halakat fogtunk, hanem ezek a gyönyörû dévérek is jól nyomták a súlyt.
Ekkor még nem is sejtettük, hogy az éjszakába fordulás az úgy fog kinézni, hogy sátorként dõl ránk a nádas, olyan hatalmas vihar kerekedett. Rajtunk kívül nem is nagyon maradt már csapat, csak az esélyesek. Szinte kiürült a velünk szemben lévõ partszakasz.
A betörõ hidegfront túlélõ táborrá avanzsálta a versenyt. A hajnal közel 20 fokos lehûléssel érkezett.
A vihar megtette a hatását, ebben az erõs fronttal járó idõben nemigen volt számottevõ hal az éjjel, mi több, a kicsit is meg kellett becsülni.
Minden halat meg kellett becsülni, ha kicsi volt, ha nagy.
Az utolsó mérlegelésnél még bizakodtunk.
Az utolsó mérlegelési etapot 12 kiló 8 dekával zártuk, ami azt jelentette, hogy bár fogtunk közel 50 kiló halat, de ezzel csak a 4. helyre szorultunk. Nagyon örültünk neki, hogy végigcsináltuk ezt a 24 órás versenyt, hiszen erõsítette a barátságunkat, és a hangulatunk is fergeteges volt, régen nem nevettem már annyit, hogy az oldalam fájjon, ami persze Gyurival nem nehéz.
Nem bántam meg, jó versenyen vettem részt, nagyon jó hangulatban, de ez a 24 órás mûfaj nem az én világom. Nagyon-nagyon elfáradtam.
Örömünk ettõl még határtalan volt.
Gyulai Ferenc
