Igazából szerettem volna egy kirándulást tenni a dzsungelbe, kicsit belemerülni a természet eme részébe is. Kétszer is próbálkoztam, de mindig csak néhány métert tudtam befelé haladni a sűrű aljnövényzetben a javarészt tüskés szárú, vagy szúrós levelű növények közt. Rá kellett jönnöm, hogy a dzsungelben csak a filmekben lehet közlekedni
Ilyen sűrű az aljnövényzet
A fák hosszú egyenes törzsűek. Ez érthető is, mert csak az a növény jut fényhez, amelyik a leggyorsabban eléri a lombkorona szintet. A dzsungelben mindig félhomály van. Napfény csak akkor jut be, ha egy fa az öregségtől, villámcsapástól, vagy a ránehezedő kúszónövények súlyától kidől. Ekkor versengés kezdődik a sarjak között, ki ér fel hamarabb. Amelyik előbb éri el a lombkorona szintjét, az tud tovább fejlődni, virágot, termést nevelni. Nagyon jellemző a greenheart fa. Ez egy babérnemű, zöldes sárga színű, igen kemény, nehéz és szilárd fafajta sok gyantával. Hajó és épületfának használják. A belőle készített dolgok „örökéletűek”.
Zoli és Tibi a tábor mögötti irtáson álló greenheart fánál.
Minden reggel a nappal együtt keltünk, majd reggeli után vízre szálltunk és pergetéssel kezdtünk, 11 óra körül pedig beültünk a gödrökbe harcsázni. Kapás mindig volt, de a nagyját nem tudtuk horogra csalni. Illetve, ha volt nagy, az a Tibi horgán volt, ő pedig balszerencséjétől vezérelve továbbra is elvesztette azokat.
Egy kisebb jau harcsa
A pergetés a sok kapás miatt továbbra is rendkívül élvezetes volt. Egyetlen probléma a sok, piranhák által tönkretett wobbler volt. Ha úgy fogta meg a csalit, hogy az mélyebben a szájába került, azonnal szétharapta. Persze, azért fogtunk másfajta halat, jellemzően pávasügeret is bőven.
Egy kisebb ágban fogott szebb sügér
Tibi sügere is felfeküdt.
Tibi különösen élvezte a pergetést.
Ilyen egy szerencsés piranha fogás, a szájában csak a horog van, így a wobbler ezt a találkozást negúszta.
Ez derékban kapta el a csalit. Az egyik horog pedig már elengedte a halat.
Még itthon, indulás előtt töltöttük fel wobbler készletünket, mert Navintól szerzett információk alapján Georgetown-ban nincs horgászbolt. Ezért aztán horgászvideókból gyűjtött infók alapján válogattuk össze azokat. Ehhez tettem még hozzá az saját wobblerjeim egy részét, így lett hat doboznyi, rekeszenként 3-5 darabból álló készlet. Csalijaink zömét két márka, a Rapala és a Yo-Zuri adta. Az utóbbi jelentős részét Malaysiából hozattuk az e-bay-en keresztül. Volt a saját készletemben kettő darab Cordell wobbler is, melyek közül az egyik megsemmisült a piranha fogak között. Ezek a legfogósabb címet is kiérdemelték.
Hármadik nap utáni készletünk, mely addigra már jelentősen megfogyatkozott.
Egy biztos, ha még egyszer elmennék ide, már pontosan tudnám, melyik fajtákból kellene vinni és azt is, mennyit.
A pergetést mindig harcsázás követte, majd ismét pergettünk. Harcsakapásra jellemzően délelőtt 11 óra és délután 2 óra között lehetett számítani. Ezért horgászatunkat is ehhez igazítottuk. A reggeli pergetés után beültünk a közeli gödrökbe és néhány órát a harcsáknak szenteltünk.
Tibi horgát nyitott dobnál éppen egy lau-lau viszi.
Tibi horgán volt egy lau-lau is, de néhány perces fárasztás után ezt is elveszítette. A vezetők a kapás alapján mondták meg, milyen harcsa volt. Kétféle harcsából fogtunk elég sok darabot. Vezetőink egyszer sem tévedtek. Innét tudjuk, hogy Tibi lau-lau harcsát vesztett, mert ez a harcsa, miután felvette a csalit, azonnal és megállás nélkül száguldani kezdett.
Végül is sikerült egy harcsát fognia, egy 10 kiló körüli jau-t. Egy olyan gödörnél álltunk meg mindkét csónakkal, ahol jau óvoda volt. Többet is elcsíptünk közülük, de 10-12 kilónál nagyobb nem volt köztük. Ezekből jutott egy Tibinek is.
Tibi egyetlen harcsájával.
Zolinak is jutott az óvodából
Zoli egyik szép sügere
Nekem is bőven kijutott a pávasügerekből
Tibi a pergetést szerette a legjobban
Egyik legnagyobb sügerem
Volt még egy fajta hal, a payara (vámpír hal) amit szerettünk volna fogni. Az alsó állkapcsából kiálló két hatalmas foga miatt igen dekoratív jószág. Nagyon gyors, erős sodrásban lakik. Pergettünk is rá és volt is a horgunkon, Tibinek kettő, nekem és Zolinak egy-egy példány. Azonban a csónak mellett, a kiemelés előtt mindegyik elment.
Viszont többfajta, nem várt halat is sikerült fogni. Sajnos volt néhány, amelyről a körülmények miatt (pl. szakadó eső, vizet kapott telefon, kamera) nem készült kép. De néhányat azért horog és lencsevégre kaptunk.
Ez valami átmenet a sügér és a farkashal között
Tibinek sikerült túránk legnagyobb farkashalát megfognia
Zoli „ivadék” farkashala
Legnagyobb, mintegy 2 kg-os piranhám
Tibi egyik legnagyobb pávasügere.
Egyik nap késő délutánján, miközben pergetve egy mélyebb részre csorogtunk, furcsa, a víz alól jövő apró csattogó hangokra lettünk figyelmesek. Olyan, mint amikor az ember a szájával sűrűn és aprókat csettint. Ezt a hangot az alumínium csónak jól közvetítette. Vezetőnk a kérdésre elmondta, hogy ez a csattogó hal (kobia). Elmondta azt is, hogy ezt a halat akkor lehet bucktail jiggel megfogni, amikor nem csattog, mert akkor táplálkozik. Ez az időszak pedig reggel kilenc és délután öt között van. Az utolsó nap aztán be is bizonyította állítását. Beálltunk egy folyóágba, olyan 10 méter körüli vízbe, egy víz alatti szikla fölé (amit csak a vezetőnk tudott, hogy ott van), és jigelni kezdtünk. Néhány perc után Tibi már fárasztotta is a csattogó halat. Aztán Raymond, majd én is akasztottam egyet.
Tibi a csattogó hallal.
Az utolsó nap kétfele indultunk. Tibi meg én fölfelé a folyón pergetni, Zoli pedig lefelé harcsázni. Mi ismét fogtunk egy csomó halat, majd a megbeszéltek szerint délután kettőre visszatértünk a táborba csomagolni. Zoli sokkal később érkezett és lelkesen mesélte, hogy fogott egy hatalmas harcsát. Majd a fotókat is megmutatta.
„Lefelé indultak a folyón, majd megálltak csalit fogni. Ezután még tovább mentek lefelé, mert Navin ismert egy igen mély gödröt. Ráálltak és nemsokára kapása is volt. Bevágott a halnak, majd fölé álltak csónakkal, mert elakadt a kövek között. Azonban némi ügyeskedéssel kiakadt a zsinór és ezután mintegy 10 perces fárasztás következett, melynek eredménye képen egy 80 kiló körüli jau harcsát vontattak a homokzátonyra.”
Túránk és egyben Zoli legnagyobb harcsája
Próbálta, de ettől jobban nem tudta kiemelni a vízből.
Miután többször is és minden részletét elmesélte a fogásnak, pakolni kezdtünk. Csomagjainkat csónakkal szállították oda, ahova érkeztünk, majd egy minibusz tetőcsomagtartóján Georgetown-ba.
Búcsú pillanatok, ahogy a túra végén a csalijaimat szedem össze a csónakban.
Másnap reggel aztán csónakkal mentünk vissza a leszálló pályához, ahova egy kis késéssel megérkezett repülőnk. Miután leszállt és odamentünk a géphez, szóltam Chris kapitánynak, hogy nyitva volt a csomagtér ajtaja. Mondta, hogy nem probléma és valószínű, hogy nem esett ki belőle semmi, mert egyrészről a menetszél benyomta az ajtót, másrészről pedig úgy tele volt zsúfolva csomaggal, hogy nem is tudott volna kiesni semmi. Mellesleg a gép műszerfala majdnem az ölébe esett és a gép iránytűje sem volt jó. Egyik pillanatban északot, a másikban nyugatot, aztán keletet és szabadon választottan bármit és bármikor mutatott.
Két nagydarab fekete férfi volt még a gépen. Egyiknek nagy sebhely volt a fején és mindkettőnél a nadrágszíj mellé dugott pisztoly domborította ki a pólót.
Mint kiderült, a repülő nem értünk jött, csak felvett bennünket. Így először elrepültünk a brazil határhoz, ahol kis határsértéssel, mert simán átrepültünk Brazíliába, fordultunk a leszálló pályára és szálltunk le. Itt letette a két, mint kiderült, határőrt, majd továbbrepültünk a következő leszálló helyre, ahova csomagokat vittünk. Innét elrepültünk a Kaeiteur vízeséshez, ahol felvettünk egy svéd, egy amerikai és egy új-zélandi túristát. Innét továbbrepültünk Mahdiába. Ez egy kis város az arany és gyámántbányák közepén. Itt közölte a pilóta, hogy ki kell szállnunk és valőszínű várnunk kell 2-3 órát, mert ő most elvisz egy szállítmányt valahova. Végül is közel öt órát vártunk a repülőre.
Érdekes volt, amikor megérkezett az egyik helyi arany (vagy gyémánt) báró. A terepjáróból kiszállt vastag aranyakba borított testőre, csőre töltötte a kezében lévő géppisztolyt, majd miután körülnézett, szólt a főnökének, hogy kiszállhat. Az pedig átszállt az ott várakozó repülőjébe. Miután elrepült, a testőr leengedte a géppisztolyt, beszállt a terepjáróba és elment.
Mikor befejezték az áruszállítást, egy Georgetown-ba visszamenő repülőbe tettek be még két ülést és ezzel vittek el bennünket. Még jó, hogy nem volt szoros programunk arra a napra.
Este aztán a szállodában véglegesre pakoltuk csomagjainkat, majd másnap reggel elindultunk haza. A repülőtéren betekertettük bőröndjeinket biztonsági fóliával, bár tudtuk, Miami ellen nincs biztos megoldás.
A Miami-i repülőtérre fél óra késéssel érkeztünk, így másfél óránk maradt az átszállásra és ugyan az fogadott bennünket, mint odafelé. Több ezer sorban álló ember. Mi azonban megbeszéltük, hogy haza akarunk érni, így nem számít az amerikaiak „nemtetszése”, ki fogjuk kerülni a sorokat. „A lét a tét!” felkiáltással lazán átbújtunk a kordonok alatt a legközelebbi automatához, ahol újlenyomat, írisz, útlevél és vízum vizsgálat és élénk szidalmazást követően átrohantunk a következő „hangárban” lévő sorba. Itt kicsit gyorsabban haladtunk át ugyan azokon az ellenőrzéseken, csak itt nem automata, hanem egy hivatalnok végezte ugyan azt a munkát.
Tovább rohantunk és nagy megkönnyebbülésünkre elértük a londoni járatot.
Aztán a legnagyobb csodálkozásunkra, csomagjaink is időben megérkeztek, sőt a bőröndökről a fóliát sem bontották le, tehát nem nyitották ki azokat. Azonban a bottartó cső fedelén látszott, hogy azt kinyitották. Itthon aztán félve vettük le a tetejét és mint kiderült, nem volt alaptalan a félelmünk. A botok gyűrűit elgörbítették, a betéteket széttörték.
A botok mellé még raktunk horgokat, és egyéb apró dolgokat, hogy a helyet kitöltsük. Így került oda három „kanálgép” is (ez az a honvédségi eszköz, amikor kanál, kés és villa van egy konzervnyitóval készletben). A három közül kettő el volt görbülve. De úgy, hogy nem egyenként az evőeszközök, hanem a komplett készlet.
Elgondoltam azt a marha amerikai vámost, aki aknavetőt képzelt a bottokba és kinyitotta azt. Igaz, hogy előtte legalább három röntgen mutatta neki, hogy nem fegyver, csak horgászbot.
Aztán kiszedett belőle mindent, mert nem hitt a röntgennek, majd mivel nem tudta megfelelően visszapakolni, mert a kanálgépek kerülhettek alulra, beleverte a botokat a tokba úgy, hogy az evőeszközöket is elgörbítette a horgászbotokkal. Majd miután, mint aki jól végezte dolgát, visszacsavarozta a tetőt és továbbküldte a csomagot.
A horgász túráról még sokat, nagyon sokat lehetne mesélni, hiszen az itt leírtak csak kis részét képezik az ottani nagyszerű élményeknek. Azonban, talán megfelelő áttekintést nyújtottak ahhoz, hogy aki végigolvasta, kicsit ott lehessen velünk az Essequibo folyó zúgóiban, ágaiban, foghassa a pergető bot végét és átélhesse ezeket az élményeket.
A túráról film is készült. A film operatőrei mi voltunk, ezért nem mindig tökéletesek, kidolgozottak a felvételek, hiszen filmezés közben gyakran fárasztottunk, vagy mozgott a csónak, vagy már sietve ismét vontatni akartuk a csalit. Ennek ellenére azonban visszaadja azt az érzést, amit mi átéltünk.
Papp Tibor
Papp Zoltán
Papp József
