A bőséges reggeli után vezetőink hűtődobozba tették a hideg italokat és az ebédet, majd elindultunk. Időnként esett az eső, de az meleg volt, így nem fáztunk és néhány perc múlva az előbújó nap pedig meg is szárított bennünket. Volt, hogy naponta többször is bőrig áztunk, majd megszáradtunk.
A napirend a megbeszéltek szerint pergetéssel kezdődött. Számos páva sügér és piranha került ismételten terítékre, de a meg-megújuló eső miatt nem merészkedtünk nagyobb fotózásba, filmezésbe.
Sügér az esőben
Nálam a tegnapi wobbler színek nem igazán működtek, így váltottam. Míg tegnap inkább az élénk színeké volt a főszerep, addig ma a természetesebb színek működtek igazán jól. Talán ez hozta meg azt a szép pacu-t (gyümölcsevő piranha) melyet egy gyors részen a növényzettel borított kövek közül sikerült kivarázsolnom.
Pacu a gazosból
Ezek a halak előszeretettel tartózkodnak a növényzettel borított kövek között és azt eszegetik, illetve a fákról vízbe hulló gyümölcsöket szedegetik össze. A wobblerben a területére behatoló ellenséget lát és ezért vág oda neki. A rohanó vízben nagy élmény volt a fárasztás. Megjegyzem, fogsorát látva növényevő ide - növényevő oda, nem szívesen nyúltam volna a szájába.
Zoliék inkább a harcsára hajtottak, így, miután megfogták a kellő mennyiségű „csalit”, beálltak egy gödörbe. Tibi rövidesen itt is túljutott a napi szakításon, miután másik helyre álltak.
Érdekes tapasztalat volt, ha a harcsás gödör nem volt elég mély (legalább 15 méter) akkor a piranhák gyorsan rátaláltak a csalinak felkínált haldarabra és lerágták azt a horogról, nem egyszer horoggal együtt.
Piranha a harcsának szánt horgon
Ezek a fogak „mindent vittek”. Jól láthatók a fognyomok a grip-en.
Először úgy voltunk vele, hogy a harcsáknak nincsenek nagy fogaik, ezért egy vastag fonott előke bőven megteszi. Aztán rájöttünk, hogy ez nagyon nincs így. Ha a fenéken a csali közelében volt piranha és a zsinór megmozdult, azt azonnal megtámadta és a horgot leharapta. Tettünk aztán 15kg-os acél előkét, de amikor egy ilyen támadás után kivettük a horgot, az acélon mély fognyomokat találtunk, így vezetőnk tanácsára 4 szeres fonatot készítettünk az acélból és erre tettük a horgot.
Raymonddal és Navinnal voltam egy csónakba és a pergetés után mi is beálltunk harcsázni. Vezetőm valami nagyon jó helyre vitt, ahol szerinte a legnagyobb harcsa fajta, a lau-lau lakik. Letettük csalinkat 70 méterre a parttól, majd kiálltunk a fák alá és vártuk a kapást. Talán fél óra múlva Navin multi orsója „bőgött fel”. A hal valami iszonyú sebességgel indult el. Navin adott még néhány méter zsinórt, majd bevágott a rövid bottal. A hal azzal a lendülettel állította fel az ülésről, de esze ágában sem volt megállni. Utána indultunk a csónakkal. De Navin, hogy érzékeltesse ki az úr a bot végén, keményen rátartott. A halat megállítani egy pillanatra sem tudta, viszont 14/0 horga kihajlott. A 2mm-es zsinór, a tengeri bot és orsó rendben voltak, de a gyenge pont a horog, megadta magát.
Visszaültünk még egy rövid időre, de kapás nem lévén másik helyre álltunk. Mivel itt is üres volt a gödör, Még lejjebb mentünk a folyón és összetalálkoztunk a másik csónakkal. Miután letették a csalit, éppen akkor kötöttek ki egy homokzátonyon. Én is betettem a harcsást, majd melléjük álltunk.
Még öt perc sem telt el, Zoli botja legörbült és fárasztani kezdett. Nem nagy, de nagyon szép halat, egy vörös farkú harcsát vezetett a homokra.
Zoli és a Redtail Catfish
Éppen csak befotóztam, mikor az én botom gyűrűje koppant a csónak oldalán. Hasonló méretű, mintegy 12 kilós vörös farkú volt a vendég. Nem a legnagyobb, de talán a legszebb harcsa Dél-Amerikában. Nagyon szerettem volna ilyet is fogni, és most sikerült.
Tibi próbálja elkapni a harcsa faroknyelét.
Ez a faj is lekerült a fogandó halak listájáról
Valami nagyon jó helyre ülhettünk, ráadásul vörös farkús helyre, mert Zoli botja határozott lehajlással ismét kapást jelzett. Ez nagyobb volt az előzőeknél, de nem sokkal. Olyan 15 kilósra saccoltuk.
Zoli második Redtail – jével
A harcsák jellemzően rövidek és zömökek,
így a hossz után nehéz súlyt ítélni.
Délutánra egy közeli holtágat terveztünk arapaima ügyileg meglátogatni. A bejáratát a sűrű növényzet között meg is találtuk és bozótkéssel tudtunk is a dzsungelben egy rést vágni a csónakok számára, hogy bemenjünk. A holtágat egy pálma és egyéb örökzöld fákkal, továbbá különféle szobai dísznövényekkel szegélyezett dunai holtághoz hasonlíthatnám, ahol ara papagájok, tukánok és mindenféle trópusi madarak, valamint időnként bőgőmajmok hallatják hangjukat.
Miután becsúsztunk az ágba, különvált a két csónak. Zoliék balra, a bedőlt fák közé vették be magukat, mi kicsit beljebb, a jobboldali bambuszosnál álltunk meg és helyezkedtünk figyelő pozícióba. Ugyan is, az arapaimának időnként fel kell jönnie a víz felszínére, hogy úszóhólyagját megtöltse levegővel. Ha az ember lát ilyet, meg kell közelíteni a helyet és oda kell dobni a csalit, amelyet a hal jó eséllyel fölvesz.
Mi láttunk egy arapaimát, oda is dobtam a csalit, de kapásig nem jutottam el. Miután azonban nem messze tőlünk megjelent két óriásvidra és halászni kezdetek, úgy döntöttünk, hogy el kell hagynunk a holtágat és az arapaimát az eredeti terv szerint holnapra kell hagyni.
Estig még fogtunk egy csomó pávát és piranhát, majd tekintettel a másnapra ígért arapaimákra, várakozással hajtottuk álomra fejünket.
Reggel kihajtottam mosdókagylómból a 2 cm-es vízre szomjazó fekete hangyákat, majd, így már egyedül, megmosakodtam, fogat mostam és reggelizni mentem. Érdekes, hogy a hangyáknak nappal nyomát sem láttam, de éjjel mindig előkerültek valahonnét és ellepték a mosdókagylót. Ha hangyász lettem volna, örültem volna a sok finom kövér falatnak, de így? Megengedtem a csapot és lefolyattam néhány óvatlant, a többi meg fejvesztve menekült.
A reggeli most is bőséges volt, de ma, tekintettel a várható nagy igénybevételre, elővettük a sok határon tiltottan, az elkobzás veszélye ellenére is átcsempészett gyulai kolbászt és paprikás téliszalámit. Jobb lett volna hozzá valami finom fehér kenyér, mint az indián nők által sütött édes fánk, de azért betoltunk belőlük néhány szeletet. Óvatosan megkínáltuk belőle a helyieket is, de szerencsére nem nagyon ízlett nekik.
Ez olyan vésztartalék veszélyhelyzetre. Ilyen távoli, kétes kimenetelű élelmezési helyzeteknél jól jöhet, mert a hasmenés gyógyulását a gyógyszerek mellett ez is hatásosan gyógyítja. A hazai ízek sokat segíthetnek. Szoktam vinni még néhány gerezd fokhagymát is, de olvastam, hogy az Guyanában is van, így otthon maradt.
Fiaim jól állták a sarat. Mondtam nekik, hogy reggel egy fél deci tömény, jelen esetben rum, megelőzi a bajt. Ezt betartva baj nélkül megúszták a túrát. Én pedig már elég immunis vagyok, meg elég óvatos is.
Reggeli után másfél órás csónakázás következett a folyón fölfelé az ígéretesnek mondott holtágakhoz. Meglepetésemre, a sok mellékág ellenére kevés van belőlük a folyón.
Útban az arapaimákhoz
Megérkezve az első holtág bejáratához, behajtás előtt csalihalat kellett fogni. Megint igen szép helyen próbálkoztunk. Habár a folyónak talán nincs is „nem szép” helye.
Egy zúgónál kergetem a csalihalat.
Ismét egy új halfajjal, a bikuda nevű, csukára hasonlító hallal lettünk gazdagabbak.
Három halat fogtunk csalinak. Kettő bikuda és egy sügér. A bikuda állítólag kiváló és ez további reményekkel töltött el bennünket. Vezetőink, tovább indulás előtt, mindjárt föl is szeletelték a halakat, hogy bent az ágban már ezzel sem kelljen zörögni.
Az első holtág nem hozott sikert, bár Tibiék előtt feljött egy arapaima, sőt kétszer is feljött, de nem tudták horogra csalni. Mi, a vezetőmmel nem láttunk halat, ezért, mintegy egy órás várakozás után másik helyre motoroztunk. Mint később megtudtam, Tibiék is utánunk nemsokára másik helyre mentek, ahol láttak is arapaimát., amelyre ráültek. A felszerelés hasonlóan erős, mint a harcsázó, csak a horgon kívül semmi sincs a zsinóron. A horogra fel kell tűzni a haldarabot és figyelni kell. Ha feljön az arapaima, csendesen dobástávolságra meg kell közelíteni, majd a felcsalizott horgot oda kell dobni. Ha észreveszi, néhány perc alatt kapás van.
Tibi mesélte:
„Bedobás után néhány percre szép lassan rázni kezdte a zsinórt, majd lassan elindult, miközben láthatóan forgatta szájában a fél bikudát. Vezetőm tanácsára adtam még zsinórt neki, majd miután több métert is nyelettem szólt, hogy vágjak be neki. Bevágás után hatalmas erővel indult el, de meg tudtam fékezni. Nagyon izgultam, nehogy úgy járjak, mint a harcsákkal, hogy elmenjen. Ezután viszonylag rövid, de erős fárasztás következett, melynek a végén a csónak mellett felfeküdt a két méter körüli hal. Lassan kieveztünk vele egy tisztásra, ahol Ken, a vezetőnk szelidítette meg, hogy fotózni lehessen.”
"Életem legnagyobb hala" - mondta Tibi.
Ezért érdemes volt ennyit utazni!
Miután a halat elengedték, bennünket jöttek megkeresni és elújságolni a hírt. De …
Raymond egy nem túl széles, de hosszú holtágba kanyarodott be, majd leállította a motort. Nagyon lassan és halkan haladt tovább az evezővel. Még rám is szólt, amikor hangosan kérdeztem tőle valamit. Tőlünk jobbra egy kajmán csúszott a vízbe és túrta fel az iszapot. Lassan, óvatosan haladtunk és már vagy egy kilométert mentünk befelé, amikor a baloldalon megállt. Előttünk mintegy 30 méter széles volt a víz, szemben három pálmafa állott a vízparton. Mögöttünk bambusznád hajlott a vízre. Vártunk. Vezetőm valamit tudhatott, mert még tíz perc sem telt el, előttünk feljött a „nagyvad”. Rövid időre kidugta felét, levegőt vett, majd visszamerült.
Nagyon óvatosan közelebb lopóztunk és bedobtam a horgot pontosan oda, ahol feljött a hal, aztán visszaálltunk a bambusz alá. Jól esett az árnyék, mert éppen nem volt felhő az égen. Feszülten figyeltem a zsinórt. Az első rángatásoknak azt hittem, piranhák találták meg a csalit. Kérdőn néztem Raymondra, aki visszaintett, hogy nyugi. A rángatások erősödtek, majd kisebb húzások jelezték, hogy valami matatja a csalit. Aztán elindult a zsinór. Raymond jelezte, adjak még zsinórt. Aztán szólt, nem kell bevágni, csak vegyem föl a hallal a kontaktot és kezdjem fárasztani. Fölvettem a kontaktot és elkezdtem húzni. A bot karikába hajlott, éreztem a súlyát, de éreztem még valamit. Azt a korcogást, ahogy a circle horog csúszott ki a szájából. Aztán megkönnyebbült a bot, a hal elment. Elkeseredésem és csalódásom hatalmas volt. Horgon volt életem hala, a szülinapi ajándék és elment. Raymond intett, hogy nyugi, üljek vissza. Várakozni kezdtünk. Nemsokára tőlünk balra feljött egy arapaima. Hogy ugyan az, vagy nem, nem tudom, de odadobtam a haldarabot. Hosszas várakozás következett, de nem történt semmi. Aztán előttünk, ugyan ott ahol akasztottam, feljött egy. Azonnal rádobtunk, de nem reagált a fölkínált csalira. Majd egy órát ültünk a most már tűző napon, aztán föladtuk. Raymond mondta, menjünk máshova. Nem kicsit voltam csalódott.
És ekkor, kifelé jövet a holtágból, előttünk mintegy 100 méterre, a holtágat elzáró bedőlt fák előtt feljött egy arapaima. Raymond lassított, osonóra vette a figurát és kezdődött a „vadászat” ismét. Idegek harca. Megközelítettük a helyet, ahol feljött. Itt sokkal szűkebb, mintegy 15 méter széles volt az ág, így csak be kellett lendíteni a csalit. Talán még három perc sem telt el, legalább is nem tűnt túl soknak az idő, határozottan elindult a zsinórom. Most már nem hallgatva vezetőmre, adtam neki 2-3 méter zsinórt, majd erőteljesen bevágtam, sőt, kétszer is bevágtam. A hal felállított az ülésről. Tekintettel a közelben lévő fákra és a szabadon lévő csónakra, keményre vettem a figurát. A harcsázáshoz felkötött 85 kilós zsinórra való tekintettel lefogtam az orsó dobját a halat megállítottam. Illetve nem egészen, mert húzta a csónakot. Közben elővettem a kamerát, bekapcsoltam és Raymond kezébe nyomtam, hogy filmezzen. Ezalatt a hal ellopott néhány méter zsinórt és veszélyesen elindult az előttünk lévő bedőlt fák felé. Vezetőmre néztem, aki értette pillantásom és elkapott egy faágat, megállítva ezzel a csónakot. Én pedig tekertem néhányat az orsón és ismételten lefogtam a dobot. A hal a hirtelen inzultustól visszafordult, feljött a víz tetejére és néhány pillanatig, mint egy fáradt dévér, szántotta a felszínt. Ezután már nem engedtem el a csónak mellől. Raymond letette a kamerát, közelebb húzta a halat, majd a csónakból kihajolva átkarolta és mondta, evezzek ki. Körülnéztem, de csak egy kis rést találtam a parti dzsungelben. Valami krokodil napozó hely lehetett. Kitérdeltem a csónak elejére és kieveztem a nyiladékba. A hal többször kiszabadult Raymond öleléséből, de a zsinórral mindig vissza tudta húzni. A tisztásra érve vezetőm egy pillanat alatt alsógatyára vetkőzött és már a vízben is volt. Elkapta a halat. Én is kiugrottam és nem törődve az utazási tanácsokban olvasott fertőzésekkel, parazitákkal már a halamat tartottam. Megkértem Raymondot, hogy másszon vissza a csónakba és filmezze, meg fotózza a halat. Én pedig örömtől és boldogságtól nem törődve semmivel próbáltam a kamerának odatartani arapaimámat. Egy ötven kilós zsákot gond nélkül fel tudok venni, de ez a hal attól több volt, alig tudtam kiemelni a vízből. Sőt, teljesen ki sem tudtam emelni. Raymond szerint a mintegy két méter hosszú halnak 140-150 font , 70 kiló lehetett a súlya.
Arapaimám, amiért 12000 km-t utaztam.
A lábam csak süllyedt az iszapba, a halat azonban nem tudtam jobban kiemelni.
Foghegyre vette a horgot.
A dél-amerikai földrész legnagyobbra növő halát tartom kezemben
A búcsú pillanata
Így folytatódik a Tibi arapaimájánál „de” szóval abbahagyott mondat:
De éppen az utolsó felvételeket készítettük a halról, amikor jelzett a walky. Felvettem és Zoli szólt bele, hogy jönnek, mert a Tibi fogott egy arapaimát és merre vagyunk. Nagy örömmel és nevetve mondtam neki, hogy én éppen most akarom elengedni az enyémet, de siessenek és várok, amíg ideérnek. Átadtam Raymondnak, aki megadta Ken-nek a koordinátákat. Én addig a zsinórral lazán tartottam a halat. Amint Zoliék csónakja odaért, a hal megugrott és a zsinór jó mélyen belevágott jobb kezem középső ujjába. Fekete doktornő, aki felkészített bennünket az útra, jutott eszembe hogyan elszörnyülködne a sok lesben álló fertőzés miatt, amelyek csak arra vártnak, hogy a nyílt sebbe hatolva felfaljanak (apróbetűs rész: miután a halat elengedtük, lepisiltem a sebet).
Zoli lazán megjegyezte: Tibi arapaimája nagyobb volt.
Majd udvariasságból ezt a: „körülbelül ekkora volt”-ra módosította.
Visszaültem a csónakba és mondtam Raymondnak, fogjunk még egyet. A következő pillanatban pedig eszembe jutott, minek vagyok telhetetlen. Amiért idejöttem megvan. A születésnapra kívánt hal és „bakancslistám” utolsó halától éppen most vettem búcsút. Bruce Willis szokta mondani, miután mindenkit megölt, mindent lerombolt: Menjünk haza!
Így hát én is azt mondtam Raymondnak, menjünk haza, pontosabban a táborba. Halkan azért megjegyeztem, visszafelé esetleg egy kis pergetést beiktathatunk, csak úgy levezetés képpen.
Egy helyen álltunk meg, fogtam néhány halat, de aztán mondtam, menjünk. A mai nap nekem elég volt.
Zoliék is megálltak néhány helyen és ők is fogtak halakat.
Zoli egy igen szép piranhával
Már a hülyeség is belefér.
Viszonylag korán érkeztünk vissza a táborba. Útközben láttam capivara-t, a földkerekség legnagyobb rágcsálóját. Zoliék pedig jaguárt láttak egy homokzátonyon.
Nagy örömmel nézegettük a képeket és beszéltünk a halakról. Már mindegyikőnknek volt nagy hala. Este a vacsoránál aztán eldöntöttük, hogy a következő napokban pergetni és harcsázni fogunk.
Befejező rész következik!
