Ha most kellene utaznom, biztosan állítom, hogy negyed annyi fajta is elég lenne, de van néhány ftípus, amiből legalább 10 db-ot vinnék.
Ha már a felszerelésnél tartok, néhány szót a többi cuccról is. Budapesten hagytuk kabátjainkat, így farmer, ing, pulóver és egy könnyebb cipő volt a ruházat Guyanáig és vissza. A repülőn mindig elkelt a pulóver, mert a Budapest-London járatot kivéve iszonyúan nyomták a klímát. Sokszor olyan volt, mintha kora tavasszal motoron ültem volna. A Georgetown-i, a Port of Spain-i és a Miami repülőtéren sem számított az áramfogyasztás. Nem tudom mihez hasonlítani ezt a hozzáállást. Talán olyan volt, mintha rettegtek volna a melegtől. Mikor a repülőn ez ügyben szóltam a légi kísérőnek, inkább hozott egy takarót.
Guyanában már egyszerűbb volt a helyzet. Elég volt egy rövidnadrág és két ing, meg néhány alsó nadrág. Minden nap mostak ránk, ha akartuk, ha nem. A két indián hölgynek biztosan ki volt adva utasításba, hogy amit a szobában találnak és az ruha és nincs a bőröndben, vagy táskában, azt ki kell mosni. Tehát ha nem akartam, hogy mossanak rám, akkor a levetett ruhát el kellett dugni. Fiaim élvezték a szitut, én maradibb vagyok, jobb szeretem, ha a cuccaimat a párom mossa. De egyszer kint felejtettem az ágyon a hálóruhámat (nadrág, trikó), mire visszajöttünk, már ki volt mosva.
A legfölöslegesebb dolog, amit vittünk, az a zokni volt. Elég lett volna két pár, egy az oda, egy pedig a vissza útra.
Vittünk még szúnyogriasztót is, mégpedig a legdrasztikusabb fajtából. A segédletben a D.E.E.T.-t javasolták. Európában és a világ számos országában a max 30% DEET tartalmú szúnyogriasztókat engedélyezik. Ezért aztán nem kis utánjárással, de beszereztünk 100% DEET tartalmú sprayt, hogy biztosan ne szeressenek bennünket a szúnyogok.
Ott tartózkodásunk alatt egyetlen szúnyoggal sem találkoztunk, sőt még csak a döngicsélését sem hallottuk egynek sem.
Így aztán volt bőven felesleges, de sok hasznos dolog is, mint például a zsebkés, vagy fejlámpa. Ez utóbbival élvezetes volt este nézni a vízen a kajmánok világító szemeit.
Reggel 6-kor a nap felkel, este 6-kor lenyugszik és teszi mindezt olyan hirtelen, hogy mire észreveszi az ember, hogy felkelt, a következő pillanatban már süt is. Este pedig ha lebukik, a következő pillanatokban már sötét is van.
Reggel fél hétkor keltünk, mire összekaptuk magunkat, a reggeli már az asztalon is volt. A reggelihez a kenyérféle sült árut helyben sütötték. Kaptunk még tojást és valami helyi ételt is. Tea és kávé, sőt még original helyi rum is volt a kínálatban. A tea és kávé az Essequibo vizéből készült, de nem betegedtünk meg tőle. Van egy magyar mondás, amely kissé aktualizálva így is hangozhatna: „Ki az Essequibo vizét issza, vágyik annak szíve vissza!”
Lehet, hogy vendéglátónk ezt tudta és hitt benne?
Reggeli után csónakba szálltunk és bevetésre elindultunk. Két fiam egy csónakban Kennel, én pedig Raymonddal és velünk tartott a tulaj, Navin is. Folyásnak felfelé indultunk, mint majdnem minden nap. Itt látható egy térkép az általunk horgászott folyó szakaszról.
Az Essequibo ezen szakaszán horgásztunk.
A térképen megfigyelhető a sok ágra szakadó folyó. Azonban sok folyóág a sűrű és belógó növényzet miatt nem is látható. Vezetőink elképesztő módon ismerték a folyót, mert csutka gázzal száguldoztak a keskeny, vagy széles, de mindenképpen látható, vagy láthatatlan sziklákkal teli folyón. Minden nap más és más útvonalon mentünk, más és más területeket horgásztunk. Bátran állítom, hogy az első 10 perc motorozás után nem találtam volna vissza.
Most pedig néhány gondolat a folyóról, mert aki nem látott korábban ilyen folyót, mint ahogy én sem, az nem tudja elképzelni. A folyó azon a szakaszon, ahol horgásztunk, olyan Duna nagyságú lehet ott, ahol egy mederben folyik, ez azonban elég ritka. Rengeteg mellékága van. Vannak helyek, ahol 4-5 mellékág is találkozik. Ilyen helyeken nagyon érdekes jelenséget figyeltünk meg. A 4-5 irányból áramló víz hatására a folyó felszínén olyan nagyon rövid, 4-6 centi magas hullámocskák jelennek meg, mintha forrna a víz.
A folyó sziklás mederben folyik. Ezt úgy lehetne érzékeltetni, mintha földdel betakart durva kavicsok közé vizet öntenénk. A víz kimosta a sziklák közül a talajt, a sziklákat a durva homok hordalék kerek formájúra koptatta. Ezen sziklák egy része vízállástól függően látható, sőt komoly szigeteket is alkotnak. A fenék is ilyen lehet, tömény szikla. A szikla szigetek mögött a folyó hordaléka egészen durva, sárgás színű homok. Ha süti a nap, a forróságtól nem lehet rajta járni.
A sziklák egy része egészen a felszín közelébe emelkedik. Észrevenni csak nagy gyakorlattal a felszíni jelekből lehet. Vezetőink ezt nagyon értették, mert szakadó esőben is tudtak full gázzal közlekedni a vízen.
Elképzelhetetlen, de szemet gyönyörködtető látvány
Egy sziklákkal teli mellékág
Teljes mederszélességben sziklák.
Messzebbről nézve a sok szikla tömör gátnak látszik
Helyenként a folyót, vagy mellékágat teljes szélességében sziklák zárják el. A víz közöttük csorog le, vagy egy nagyobb hasadékon tajtékozva vágtat keresztül. Egy-egy ilyen zúgónál, ami 50-100 méter hosszú, akár 1-1,5 m szintkülönbség is lehet. A zúgók fölött általában víz alatti sziklás rész húzódik meg. Alatta pedig lelassul a víz és 30 méteres gödrök is találhatók.
A sekélyebb és gyorsabb részek kiváló pergető helyeknek bizonyultak.
A sziklákon állva remek helyeket lehetett meghorgászni.
Pergetésre a sziklák közti gyorsabb részek, vagy a keskenyebb mellékágak sekélyebb, gyorsabb vizei bizonyultak a legjobbnak. Harcsára pedig a mély gödrök voltak a jók.
Vezetőink pontosan tudták ezt, így aztán élményben nem volt hiány. Mindig olyan helyre vittek bennünket, ahol biztosan lehetett halat fogni. Bár nem tudom, van-e a folyónak haltalan része. Ha sekélyebb volt a víz, sekély járású, ha mély, akkor mély járású wobblerrel, de mindenhol fogtunk halat. Főleg a túra vége felé, amikor már mi is tettünk szert némi helyismeretre.
Első kikötésünk egy sziklazátonyon volt. Nagyon ígéretes helynek bizonyult, de első dobásaimmal nem érintettem halat. Cserélgettem a wobblereket szorgalmasan, de csak nem nyúltam az igazihoz. Átszökdécseltem a sziklák tetején a zátony másik oldalára, gondosa ügyelve, nehogy valami rejtőzködő mérges kígyó belém harapjon.
Később, mikor egy másik sziklaszigeten ebbéli aggodalmamat megemlítettem Raymondnak, tudatlanságomat kissé megvetve, szája sarkából jegyezte meg, „szigeten nincs kígyó”. Igaza lehetett, mert mit csináljon egy kígyó egy sziklaszigeten? Ennivaló nincs, ha süt a nap a szikla rohadtul átmelegszik és még elbújni sem tud, ha enni akar ki kell neki úszni a szárazföldre. Ha belegondolok, a kígyó helyében én sem maradnék egy ilyen szigeten.
A zátony másik oldalán találtam egy nem túl széles, gyors folyású és elég mélynek tűnő részt. Elkezdtem dobálni az általam jónak vélt részt, vagyis a túlsó part visszaforgóit és lassabb részeit. Halat nem érintettem, ezért a folyásnak lefelé dobtam el a 11 cm-es yo-zurit. Talán egy métert sem vontattam, mikor majd kivette a kezemből a botot valami. Szép és óvatos fárasztás után elegáns farokfogással partra emeltem egy termetes fekete piranhat.
Termetes fekete piranha támadta meg a 11 centis yo-zurit.
A rettegett fogak.
Szerencsém volt, mert éppen a szája szélébe akadt a horog, így a wobbler és az azon lévő horog is épségben megúszta a találkozást.
Miért írom ezt? Mert amikor a piranha úgy fogta meg a csalit, hogy az a szájába került, akkor annak a csalinak az volt az utolsó hala, mert roppant egyszerűen szét, vagy ketté harapta. El kellett dobni.
Ha a hármashorog került a szája ügyébe, azt pedig nemes egyszerűséggel elgörbítette. Egy, vagy két ágát úgy elhajtotta, hogy fogóval elég volt visszahajlítani.
Több halat az a szakasz nem adott, ezért visszajöttem erre az oldalra. Nagyon halasnak láttam ezt a részt, bár korábban nem adott halat, így nem nagy meggyőződéssel, de dobtam néhányat. Éppen a „Na ez az utolsó dobás”-t játszottam, mikor megláttam a pávasügeret, amint a wobblert kíséri. Azonnal azt gondoltam, hogy a „hiba az Ön készülékében van”, vagyis nem jól vezetem a csalit. Változtattam a bevontatás sebességén és a spiccet is a víz alá nyomtam egy kicsit. Így mélyebben jött a csali. A sügér nem is hibázta el. Élvezetes küzdelem után, miközben többször is kiugrott a vízből, emeltem a szárazra. Három fölötti példány volt.
Simán torokra vette a 11 centis yo-zurit
Ez már szép sügérnek számít.
A sügérszájnak semmi sem nagy
Igazából ekkor húztam először tudatosan a csalit. Ez igazolandó, fogtam még vagy 4 kisebb pávát egy álltamból.
Ez a nap a pergetéssel telt és minden percét nagyon élveztem. Élveztem a nem túl erős napsütést, élveztem a meleg esőt, mert azért legalább ötször áztunk el és száradtunk meg. Lenyűgözött az esőerdő látványa és minden hangja, a bőgőmajmok hihetetlen hangerejű üvöltése, vagy az ara papagájok kiáltása, a folyó látványa, a szigetek, a homokzátonyok és minden és minden. A sok fogott halat, mely „csak” piranha és páva sügér volt, le sem fotóztam, inkább azonnal visszaengedtem, hogy azzal se teljen a horgász idő.
Fiaim sem fukarkodtak a halfogással. Ők is szép számmal fogtak ezekből a halakból. Este a vacsoránál aztán mesélték történeteiket.
Először ők is pergetéssel kezdtek. Fogtak piranhát és sügeret szép számmal, azonban jobb sügér most nem akadt horgukra. A piranhák tizedelték a wobblereket, így aztán hamarosan váltaniuk kellett harcsára.
Zoli egy szép fekete piranhával, amely leselejtezte Rapaláját.
Wobbler sors, ha a fogak közé került. Érdemes egy pillantást vetni az összeharapott horogra is.
Így harapja ketté a piranha a faágat
Csináltunk egy próbát, melyet filmre is vettünk. A piranha szájába keresztbe tettünk egy ceruza vastagságú botot. Simán kiharapta belőle a szájában lévő darabot, mint egy lyukasztó. Elképesztő volt elképzelni, mi történne az ujjammal, ha a szájába kerülne. A sebész nem vágná le olyan precizitással, mint ahogy ez leharapná.
Még egy érdekes dolgot figyeltünk meg. A kifogott piranha morgó hangot adott ki magából. Jól hallható, erős morgó hangot. De hangot adott a harcsa és a kobia is.
Tibi egy szebb sügérrel
Miután elfogyott a wobblerjük, beültek harcsázni egy gödörbe. Ez úgy történt, hogy a vezető mondta, hogy itt van egy gödör, megállunk. Fogott egy fél kilós sügeret, azt kettévágta és a fél halat a horogra tűzte. A horog 10/0-s horog volt, négy, 15 kilós acélszálból sodort 60 centis előkén. Merthogy a sima acél előkét a piranha elharapja. Egy 150 g-os ólom jelentette a súlyt. A horgot le kellett engedni a fenékre, a csónakkal pedig kiálltak a partra (egy zátonyra), ott a szikla repedéseibe tűzték a botokat és várták a kapást, ami érkezett is.
Harcsázás az Essequibon.
Elmondásuk szerint Tibinek öt harcsa kapása volt. A kapás annyi, hogy a bot lehajlik és megszólal a fék. Ezután még egy bevágás és csónakkal utána.
Egyet sem tudott megfogni, pedig fárasztott is néhányat. A harcsák a fenéken lévő sziklák közé húzták a zsinórt és elcsiszolták azt.
Ez a harcsa is fárasztás közben ment el.
Zolinak nagyobb szerencséje volt. Az első kapása Tibinek volt, majd utána Zolinak görbítette le a botját. Csónakkal mentek a hal fölé, majd miután felfeküdt vontatták a partra néhány fotó erejéig.
A hatalmas harcsa megadta magát
Homokzátonyra vontatva
Ken, a vezető 60 kiló körülire saccolta ezt a jau-t
A jau harcsát a vezetőjük 60 kiló körülire saccolta. Fotózás után pedig szépen visszaengedték a folyóba.
Vissza a folyóba
Ezt követően Tibi még akasztott négy harcsát. Ahol megálltak, mindig neki volt kapása, de nem jutott „szákolásig”. Vagy a kő levágta, vagy a horog akadt ki, de mindig a harcsák javára döntött a bíró.
Sajnos ez a harcsa is elment
Később még pergettek egy kicsit, mert jellemzően 2 óra után nem lehetett harcsát fogni, aztán sötétedés előtt visszajöttek a táborba és mindhárom részről elkezdődött az élménybeszámoló.
A folyó előttünk lévő ága a teraszról, reggeli fényben.
Folytatása következik!
