A repülőút nem egészen egy órát vett igénybe. Átrepültünk az Essequibo folyó deltája fölött, amely 64 km széles, aztán leszálltunk Georgetownban. Mini repülőtér, napi nem több, mint 6-8 nemzetközi járattal, azok is csak a közelből és főleg a Caribbean Airlines gépei. A repülőből kiszállva megcsapott bennünket a kellemes meleg és a nagyon magas páratartalom. Pár perccel leszállásunk előtt állhatott el az eső. Besétáltunk az érkezési hallba, majd jeleztük, hogy vízum kellene. Átnyújtottuk előre kitöltött nyomtatványainkat, melyeket még itthon szereztem be Guyana Brüsszeli Nagykövetségétől, meg a három fényképet. A fekete hölgy nagyon kedvesen segített, így az illeték, az 50 USD befizetése után 30 napos tartózkodási engedélyt kaptunk Guyana területére.
Rajesh, a gépkocsivezető várt bennünket táblával a kezében és mintegy órás autókázás után a Sleep Inn International hotelbe vitt bennünket, ahol becsekkoltunk, majd értékeinket magunkhoz véve rövid városnézésre indultunk.
Útban a repülőtérről a szállodába.
Mindenhol kis üzletek és viszonylagos tisztaság jellemezte az utcákat.
Ha lehet, a gépkocsivezető még jobban vigyázott ránk, mint Trinidadban, az ottani. Nem csoda, hiszen nagyon rossz a közbiztonság, de ezt tudtuk, hiszen minden létező fórumról tájékozódtunk. Indulás előtt fölvettem a kapcsolatot hazánk brazíliai nagykövetségével, mert Guyanában nincs képviseletünk (még), Kapcsolatot teremtettem a Venezuelai Magyarok Szövetségével, bejelentkeztem a Brit Guyanai követségen és az EU helyi missziójával is felvettem a kapcsolatot indulás előtt. Tehát jól felkészültünk. Mindenhol a közbiztonságra hívták fel a figyelmet, mert gyakoriak a külföldiek ellen elkövetett rablások. Ennek megfelelően a gépkocsivezető csak rövid sétát, inkább levegőzést engedett a tengerparton.
Guyana tengerpartja
A tenger itt barna színű és zavaros, a mi értékrendünk szerint fürdésre alkalmatlan. Guyanában, bár hosszú tengerparttal rendelkezik, nincs tiszta, fürdésre alkalmas szakasz. A tengerbe három nagy folyó (Essequibo, Demerara, Berbice) ömlik, melyek hordaléka miatt ilyen a víz. Georgetownnál a Demerara folyó, amely Duna nagyságú (vagy kicsit nagyobb) teszi koszossá a vizet.
A folyó hordaléka nem csak iszapot jelent.
A néhány perces nézelődést követően elmentünk egy bevásárló központba, mert ajándékot akartunk venni szeretteinknek, de a rengeteg kínai kacat között nem találtunk megfelelőt. Szerettünk volna valami eredetit, de Guyanában igazából nincs ipar. Aranyat és gyémántot bányásznak, sok a bauxit, melyet eladnak. Van még rum gyártás, de azt nem engedik föl a repülőre, így aztán a hazaútra, a Duty Free-re hagytuk az ajándékokat. Az árak igazából magasak, magasabbak, mint nálunk, kivéve az üzemanyagot. Nem is értem, a helyiek miből tudják megvenni a szükséges napi cikkeket. Valószínűleg más beszerzési forrásaik lehetnek.
Ezután a belföldi repülőtérre, az Ogle Airportra mentünk, mert befizettünk egy kirándulásra a Kaieteur vízeséshez. Ha, már itt jár az ember, ezt biztosan nem szabad kihagyni.
A Guyana középső részén fekvő Pakaraima-hegységben folyik a Potaro-folyó, mely 226 métert zuhan alá a hegyről, (majd további 25 méter szintkülönbségű zuhatagon rohan tovább, így a teljes magassága 251 méter) így hozva létre a lenyűgöző Kaieteur-vízesést, mely magasságát tekintve második a világon. A vízesés esős évszakban 120 méter széles. Környékén hozták létre a csodálatos Kaieteur Nemzeti Parkot. A vízesés egész évben nagy mennyiségű vizet szállít. Rendkívüli szépségét az óriási magasságnak, és bő vízhozamának köszönheti. A Kaieteur-vízesést a világ legerősebb vízesésének tartják. A környező esőerdőkben egyedülálló növény és állatvilág alakult ki, itt él többek közt a jácintkék ara és a jaguarundi.
Ilyen kis repülővel mentünk a vízeséshez.
Georgetown felülnézetből.
A repülőút 1 óra és 10 perces volt. A fővárost és a környékén lévő ültetvényeket elhagyva végig esőerdő fölött repültünk. Igazából olyan, mint egy brokkoli, mondta Tibi fiam. Tömör zöld. Az alapjában zöld színt csak egy-egy virágzó fa sárga, vörös, vagy lila színe törte meg.
A vízesés a repülőről
A leszállópályáról fekete színű, vizenyős üledékes kőzeten, hatalmas broméliák között vezetett az út a vízesés völgyének egyik kilátó pontjához.
Egy kisebb, egyedül álló bromélia (rokona az ananásznak)
Majd egy hasadékban,
eső erdei környezetben folytattuk az utat
Útközben vizenyős területen haladtunk. Számos forrás és az előttünk lehullott eső tette nedvessé az utat. Ennek a körülménynek viszont a helyi növények kifejezetten örülhettek, mert hatalmasra nőttek. Két embernyi broméliák között vezetett az út. Megjegyzem, az egyetlen ehető bromélia gyümölcsöt ananásznak hívják. Egy sziklahasadékon áthaladva tárult elénk a fenséges látvány, a vízesés.
Egy szikla pereméről lehetett lenyűgöző fotókat készíteni.
Hárman a világ egyik csodája előtt.
Szinte hihetetlen, hogy eljutottunk ide. Tibi fiam mondta, hogy gyermekkorában az Attenborough filmekben látott ilyen képeket. Ekkor már tudtuk, hogy megérte a fáradtságot.
A vízesés most, a száraz évszak kezdetén 80 méter széles lehetett.
Zoli, tériszonya miatt csak mély járatban merte megközelíteni a szikla peremét.
A vízpára és a napsütés gyakran eredményez szivárványt.
A pécsi TV torony 197 méter magas. Ha lent állna, még 30 méterrel lennék fölötte.
A vízesést követően a Potaro folyó ebben a völgyben,
számtalan kisebb vízesésen és sellőn folytatja útját az Essequibo folyó felé.
Mintegy két órát töltöttünk a vízesésénél, majd visszaindultunk a fővárosba. A szállodában mondta vezetőnk, hogy csomagjaink már útban vannak a horgász hely felé. Azokat autóval szállították az Iwokrama leszállóhelyhez, mert másnap reggel odarepülünk és onnét csónakkal folytatjuk utunkat a folyón felfelé a horgász tanyához.
Könnyű vacsora után, a másnapi útra gondolva, izgatottan bújtunk ágyba. Megjegyzem, nehezen tudtam elaludni, még mindig Miami stesszelt.
Folytatás következik!
