Spiccbotos kalandozás – Decemberi Hajnal

Még akkor este össze is szedtem a hozzávalókat. Nem ment valami gyorsan a dolog, mivel nagyon keveset használom eme technikát, így fel kellett kutatni a hozzávalókat a fiókok mélyéről. Összekészítettem mindent, hogy reggel csak be kelljen pakolni az autóba. Éjjel 3 órakor aztán erős zajra ébredtem. A szél süvítve rázta redőnyt. Na, ennyit a spiccbotozásról. Bosszankodva aludtam vissza. Reggelre csillapodott valamelyest a szél, így maradtam az eredeti elképzelésemnél. Az etetőanyag bekeverését még itthon elvégeztem. Ennek az volt a legfőbb oka, hogy nem akartam még a keveréshez szükséges holmikat is magammal vinni. Szép kényelmesen bekevertem és már csak a lényeget kellett magammal vinni. A hozzávalókat sem cifráztam túl.  Kárászt szerettem volna inkább fogni, és ahová készültem, oda bőven megfelelt erre a célra egy olcsóbb etetőanyag is némi tuninggal. Lehetett volna bonyolítani a dolgot, de némi túlzással, itt bármit megesznek a kárászok. Mivel mégis csak télvíz idején járunk, kell némi plusz, hogy erre a bármire előbb fel tudjam hívni a halak figyelmét. Az aroma, amit az etetőanyaghoz kevertem, még kísérleti stádiumban van, de eddig meglehetősen jól működött mindenhol, ahol használtam. A keszegnép nem rajong érte, de a pontyos, kárászos vizeken jól hozta a halat.
 

2 kg Economic Téli Ponty
1 jó marék Piros Angolmorzsa
1 dl Folyadék aroma (kísérleti stádiumban van)

 

Keverési folyamatot az aroma és a víz elegyítésével kezdtem, de a gyorsabb feloldódás érdekében nem kevergettem, hanem ide-oda öntögettem egy másik edénybe. Gyorsabban és egyenletesen lehet ezzel a módszerrel feloldani az aromát. Azért ezt az aromát választottam, mert nem csak fenéken, hanem vízközt is jól dolgozik. Az utóbbi tulajdonság különösen hasznos lehet, mert ahová készültem, ott a kárász télen is mozog vízközt.

 

 

A 4,5 decinyi aromás vizet egy az egyben hozzáöntöttem az etetőhöz. A szükséges többi vizet pedig apránként adagoltam, amíg az általam kívánt állagot el nem érte a kaja. Most nem pepecseltem vele annyit, mint szoktam, mert csak egy kikapcsolódásos pecát terveztem.

 

 

Amíg az etető felszívta a vizet, bepakoltam az autóba. Indulás előtt még áttörtem egy pontyos rostán és hozzáadtam az angolmorzsát. A morzsa nem csak azon tulajdonsága miatt került az etetőhöz, mert lazítja az etetőt, hanem azért is, mert előszeretettel szemezgetnek belőle az itteni kárászok.

 

 

 

Mire útnak indultam, amilyen az én formám, újra felerősödött a szél. A következő pár fotó ne tévesszen meg senkit! Ezeket már a horgászat végén készítettem, mert én horgászni szeretek és nem fotózni. Ezek amolyan, „magad uram, ha szolgád nincsen” képek. A már emlegetett víz, egy barátom horgásztava, tisztességes nevén a Hajnal Horgásztó.  Ugyan a nagyközönség előtt már zárva tart, de a barátság és a jó viszony miatt egy kedvelt téli pálya a számomra. Köszönet érte István barátomnak!

 

 

A hely kiválasztásában nem hagyott túl sok lehetőséget a szél. A tó hátsó részét vettem célba, ahol a fák némi szélárnyékot biztosítanak. Két hely között vacilláltam, de végül a befolyó mellettinél tettem le a voksot. A vízmélység itt nem túl nagy, de bíztam benne, hogy a befolyó friss víz kompenzálja ezt a „hiányosságot”. A néhány napja tartó napsütés is a sekély rész mellett szólt, mert ha egy kicsit is melegszik a víz, kiugrik ide a hal. A szél ugyan fújt, de szikrázóan sütött a nap, reméltem, hogy ma sem lesz ez másként.

 

 

 

A befolyó környéke ugyan a tó legsekélyebb része, de a bejövő, folyamatosan mozgó víznek és néhány víz alatti forrásnak köszönhetően ez a része fagy be legutoljára.  Pakolás közben észrevettem, hogy nem csak én látogatom ezt a helyet, hanem a négylábú konkurencia is. A tó mögötti erdős-nádasos rész felől, a kerítés alatt, egy igen csak bejáratott vidracsapás vezetett a vízhez. Ez is igazolni látszott, hogy télen is mozog a hal ezen a részen.

 

 

A csali arzenált sem bonyolítottam túl, csontit, pinkit és egy doboz kukoricát vittem magammal. Az utóbbi nem kapott szerepet, így bontatlanul haza is vittem. Giliszta is szóba jött, de bevallom lusta voltam reggel válogatni.

 

 

A szerelék összeállítása előtt előkészítettem a régen folyamatos keresgélés tárgyát képező horogszabadítót. Ezt minden horgászat megkezdésekor a nyakamba akasztom, így nem kell keresni, nem esik le és mindig kéznél van, ha kell. Jó szolgálatot tesz erre a célra egy nyakpánt. Apróságnak tűnik, de sokat könnyít a horgászaton, főleg, ha ütemesen jön a hal.

 

Következhetett a szerelék összeállítása! Egy 5 méteres botot hoztam magammal, amit én gumizás nélkül használok. Főzsinórnak 0,15-öst, előkének 0,10-est és 0,12-est terveztem használni. Kárászokhoz ez a méret bőven megfelelt, ha meg akkora hallal akadnék össze, amihez ez kevésnek bizonyul, hát akkor így jártam. Esélytelen küzdelmekbe amúgy sem volt kedvem belebonyolódni, mert csak az idő menne el vele, én pedig szórakozni akartam. Kezdésnek egy vastagabb csőantennás úszót választottam, de a finom kapások miatt ezt időközben lecseréltem egy 1,5 gramm teherbírású vékony üvegszál antennásra.

 

 

Szerelékem kakukktojása talán a match gyorskapocs lehetett. Feederezésnél nagyon megszoktam már a használatánál tapasztalható előnyöket. Főleg akkor mutatkozik meg az előnye, ha a hal száján átmegy a horog és beleakad a merítőhálóba. A hurok a hurokban való előkerögzítésnél macerás a szabadítás, ennél viszont csak egy mozdulat. A halat is és a felszerelésünket is kíméljük így.

 

 

 

Az úszó besúlyozásánál igénybe vettem a match gyorskapocs súlyát is, ezt használtam ”jelzőólomként”. Az ólmokat csak annyira nyomtam meg, hogy ha szét kell húzni őket, könnyen menjen, de ne essen le és ne okozzon sérülést a zsinóron. Ha sörét ólmot használok, mindig a puhábbakat választom, mert ezeket könnyebb lebontani a zsinór sérülése nélkül.

 

 

Az ereszték beállításához kulcsfontosságú a fenék pontos feltérképezése ezen a tavon. Annak, aki nem horgászott még itt, érdemes egy kicsivel több időt rászánni. Mivel ezt gépekkel ásták, sok törés, gödör és púp található a mederben. Előfordulhat, hogy a bemért helytől csak pár centire egészen más mélységet kapunk, lehet az akár 50 cm-rel mélyebb vagy sekélyebb is. Az 5-ös bot hatósugarán belül én is találtam egy 30 centis törést. A pontos letapogatáshoz egy 20 grammos fenékmérő ólomra volt szükség, mert ezt kellőképpen lehetett érezni, amikor a fenékre koppant. A fenéken iszapos és kemény, kavicsos részek váltogatják egymást, én a kavicsos részt igyekeztem megkeresni és megetetni.

 

 

A fenék feltérképezése után 3 teniszlabda nagyságú gombóccal bealapoztam, de azt is lapos íven dobtam, mert nem akartam szétugrasztani a halakat, amik a környéken bóklásztak. Nagyobb mennyiségre itt nincs szükség télen, inkább a folyamatosságra helyeztem a hangsúlyt. Gombócolás után némi csontit lőttem az úszó köré és két szem fehér csonti horogra tűzésével megkezdtem a horgászatot. Negyed órával a kezdés után meg is érkezett az első bátortalan kapás. Meg is lepett a dolog, mert úgy gondoltam, hogy most egy kicsivel több időt kell várakozással töltenem. Szép lassan elmerítette az úszót, de a bevágást követően hal nélkül vitorlázott felém a szerelék a szélben. Az első ugyan még nincs meg, de valami legalább már járt az etetésen. A következő kapásnál kivárásra játszottam. Az antenna szép lassan elmerült, de láttam, ahogyan megállt a felszín alatt közvetlenül. Bevágás, de semmi. Na, majd a következő! A jelenet ugyanúgy zajlott, ahogyan az előző, de most kivártam, míg újra elindult. Meg is lett az eredmény. Egy kis kárász ficánkolt az éppen csak megakadt horoggal a szájában.

 

 

 

Na, már halas kézzel megyek majd haza! Újra csalizás és már lendült is vissza a szerelék. Egy szem, hosszában feltűzött csonti került most a horogra, hátha ezt bátrabban elhúzza majd. 3-4 szem csontit lőttem az úszó köré, és láss csodát, ahogyan a csonti a vízre ért, el is tűnt az úszóm. Bevágást követően egy bodorka landolt a kezemben. Örültem is neki nagyon, mert ritka vendég ezen a tavon, ráadásul még egy társa is követte. Remek, lesz itt hal, gondoltam!

 

 

 

Újabb kis adag csontit indult útnak, és széthúztam az ólmozást, hátha a lassan alámerülő csali felkelti egy újabb bodri érdeklődését, de nem volt érdeklődő. Néhány dobás erejéig próbálkoztam még, de aztán visszatértem az eredeti ólmozáshoz. A környéken láttam több fordulást is a víz tetején, így apránként lőni kezdtem a csontit, aminek idővel meg is lett az eredménye.

 

 

Felbátorodtak a kárászok, néhányat sikerült is egymás után zsákmányul ejteni. Kezdett beindulni a dolog, főleg, hogy egy kisponty is bekéredzkedett a kárászok közé. Nem voltak agresszívek a kapások, éppen csak, hogy elmerítették az úszót, de decemberben mit vár már az ember.

 

 

Másfél óra után kissé kezdett lanyhulni az érdeklődés. A gombócolással nem akartam zajongani, így egy nagyobb adag csonti lövése mellett döntöttem. Éppen hogy csak letettem a csúzlit, eltűnt az úszó. Megemeltem a botot, de a spicce mintha a vízhez ragadt volna. Ellenfelem nem mozdult, csak a bot sikított a szélben. Tuskóba ért volna? Itt? Az kizárt! Azok odébb vannak! Ellenfelem tudatára ébredhetett annak, hogy valami oda nem illő van a szájában és feltartóztathatatlanul indult oldalra. Vízszintre eresztett bottal próbáltam eltántorítani a szándékától, de ő ellentmondást nem tűrően megtépett. Szerencsére csak az előke lett oda, így gyors csere után ismét játékban voltam, de az eset öt perc múlva megismétlődött. Ez is elment! Hát igen, vannak korlátai ennek a módszernek. Bezzeg ha feederrel ültem volna itt… De most ez van, és keseregni is kár ezen.

Bő egy óra telt el mire egy újabb kárász tiszteletét tette, de egyedül lehetett, mert több társa nem követte. Vékonyabbra cseréltem az előkét és a rajtalévő kisebb horogra kettő szem pinki került. A váltás helyessége hamar beigazolódott, mert apró gyűrűk jelentek meg az antenna körül. Valami kóstolgatja a csalit. A kóstolgatás szerencsére kapássá módosult és egy újabb kárász landolt az ölemben. Merítőt még nem kellett összevizezni, de majd csak eljön annak is az ideje. Ha meg nem, a kárászok akkor is elszórakoztatnak, még ha elég foghíjasan jönnek is, meg amúgy is miattuk jöttem. Három bátor kölyök karcsi megfogása után visszatettem a vastagabb (0,12) előkét és két szem fehér csontit tűztem a horogra. Az eredmény, maszatolás. Nézzük akkor a piros-fehér kombinációt.

 

 

Ez bejövősebb volt, mert újabb két karesz vesztett rajta. Mielőtt a szerelék a helyére került volna, újabb adag csonti potyogott a vízre. Tíz perc elteltével lassú oldalazással elmerült az úszóm. Szívmelengető volt nézni, ahogyan alámerült. Kellett is valami melengető érzés, mert a szél csak nem akart csillapodni. A pontyom rótta a köröket előttem, a bot és a zsinór pedig szépen muzsikált a szélben. Ezt már nem lehet röptetni, ezzel a gondolattal toltam alá a merítőt. Megvan az első bajszos is, igaz nem akkora, mint az a kettő, de a fene bánja! Jól tartotta a horog, így most én nyertem a párbajt.

 

 

Visszaengedés után gyorsan lőttem néhány kosár csontit, hátha nem egyedül volt. És tényleg! Társasági élet zajlott odalent, mert alig hogy beállt az úszó, el is húzta. Gyorsítót ihatott a koma, mert egyenesen beszáguldott a befolyó betonfalai közé, de a zsilipdeszkák megálljt parancsoltak. Fel kellett állnom, hogy a zsinór ne érjen a betonhoz, mert az egyenes út lett volna a halvesztéshez. Pár tiszteletkör után a merítőmben volt a második potyesz is.

 

 

Miután kiörömködtem magam, megismételtem a metódust. Csontilövés, szerelék be és már el is húzta. Horgon a harmadik is! Hideg szél ide, sekély víz oda, itt van a hal! Szabadlábra helyezése után, úgy döntöttem, hogy dobok egy kevés etetőanyagot. Az idő előrehaladtával több kárász is fordult a víztetőn az etetésem környékén, így csak annyira nyomtam meg a kaját, hogy a dobást kibírja, de a vízre éréskor szétessen. A letisztult vízben jól látható volt, ahogyan függönyként szálltak alá az etetőanyag szemcséi. Az úszó beállása után, ismét kézbe vettem a mai nap talán legfontosabb eszközét, a csúzlit. Három újabb adagot lőttem az úszó köré, pótolva, amit felszedegethettek a bajszosok.

 

 

 

Tíz perc telt el a legutolsó lövés óta, de nem volt kapásom, pedig ott voltak a halak. Meg-meglökték az úszót, de értékelhető kapásom nem volt. Taktikát váltottam. Elkezdtem cincálni a csalit. Harmadik vagy negyedik cincálás után, amikor az úszó beállt – illetve csak beállt volna, mert azzal a lendülettel el is merült – egy újabb kárász görbítette a botot, majd repült a kezembe. A cincálás is adott két halat, de utána eredménytelennek bizonyult. Vissza is tértem a stabilan letett csalihoz, de egy fél óra telt el eredménytelenül.

 

 

Eszembe jutott, hogy hoztam magammal aroma sprayt is. Elő is kotortam a ládából és néhány fújás után, az ízesített csonti már a fenéken pihent. Nem kellett sokat várnom véleményezésre. Az úszó lassú oldalazása jelezte, hogy egy édesszájú benassolta a csalimat. Sokszor hihetetlen, hogy egy ilyen apróság életre kelti a döglöttnek, haltalannak hitt vizet.

 

 

Egy szép oldalpikkelyes ponty volt a nassoló. Úgy voltam vele, amikor az alapozó gombócokat dobtam, hogy ha két pontyot fogok a kárászok mellett, már bőven elégedett leszek. És ez már a negyedik bajuszos volt, így már jócskán túlteljesítettem az öt éves tervet!

 

 

Soron következő csalizásnál spray nélkül került horogra a csonti, mert kíváncsi voltam, hogy valóban az aroma bizonyult hatásosnak, vagy csak tényleg éhes volt az uszonyos. Húsz percet szántam a kérdés eldöntésére, de szomorú eredményt hozott. Kapás nélkül „pocsékoltam” el húsz értékes percet. Jó, lehet, hogy egy kicsit túlzás a pocsékolás szót használni, de nagyon fogyóban volt a horgászatra szánt időm. Kézbe vettem hát újra az egyik sprayt, és jó alaposan befújtam majd útjára bocsájtottam a szereléket. A tálcáról leesett csúzlit próbáltam éppen felvenni, amikor egy erőteljes rántást éreztem a csuklómon. Igen csak elemében volt a kopoltyús, mert a botot ide-oda forgatva sem akart közelebb jönni. Végül mégis csak győzött az erőszak és némi parti látogatás után tovább szelhette a vizet az ötödik is.

 

 

Délután a szél kezdett alábbhagyni és a víz is szépen kisimult előttem. Valahogy ez az idő jobban tetszett a kárászoknak is, mert felébredt bennük a táplálkozási ösztön. Az eddigi maszatolós, éppen, hogy csak elhúzós kapások átmentek zsinórkifeszítős kapásokba. Szép egymásutánjában érkeztek a tettesek a tenyerembe. Igazi „be a horog, ki a hal” horgászat kerekedett ki a végére. A pontot az i-re az utolsó kapásom tette fel. Combomon pihentettem éppen a botot, amikor egy szempillantás alatt a vízre hajtotta valaki a bot spiccét. Bevágásra nem volt szükség, de gyors reagálásra igen, mert halam a tőlem balra lévő víz alatti tuskósort nézte ki magának menekülési útvonalnak, de a pálcám jobb belátásra bírta, majd két tiszteletkör után engedelmesen siklott a merítőmbe. 

 

 

Ez a fürge nyurga a nap végére is pontot tett. Volt ugyan még egy fél órám, de úgy voltam vele, hogy ez a ponty tökéletes befejezése a napnak. Elégedetten pakoltam össze a felszerelésemet és vettem búcsút a víztől és lakóitól.

 

 

Hazafelé vezető úton aztán ismét előjöttek a régi, gyerekkori emlékek. Az elgémberedett ujjak, a széltől és hidegtől kipirosodott arcok, na meg, hogy mennyire vártuk, hogy végre a meleg szobában lehessünk. De az élmények kárpótoltak bennünket mindenért. Sokan leteszitek ilyenkor a felszerelést, és ezzel megfosztjátok magatokat olyan élményektől, amikre talán még évek múlva is szívesen gondolnátok vissza. A víz alatti élet ugyan lelassul télen, de nem áll meg!