Nem szeretek már hajnalban érkezni, gyűlölöm a láncfűrész sírását, amint lopják az erdőben a fát. Az benne a szomorú, hogy nem is kis taligákkal, hanem Mercedes Vitoval, Jeepekkel, egyéb nagy autókkal érkeznek. Pakolják a fát. Már nem csiszitolnak a kézifűrésszel. Leveszi a láncost, aztán húzzad neki. De csak reggel, kora hajnalban, úgyhogy így elkerüljük egymást. Nekem se fáj, őnekik meg amúgy se fájna, nem fáj ezeknek semmi. Nem is gondolkodom rajta, a horgászatra összpontosítok.
A vízen szinte minden esetben jó pár fokkal hidegebb van, mint a városban, érdemes plusz ruhával készülni. Legjobb esetben nem vesszük fel. De ártani nem árt, ha van nálunk néhány réteggel több, mint amire számolunk.
Az etetőanyagot már előző este bekevertem. Én a Dunára ősszel minden esetben intenzív illatú, sajtos etetőanyagot használok. Erősen tapadósra keverve, már-már csirizesen nyúlékony, hogy minél tovább a fenéken feküdjön, viszont ha a halak megtalálják, akkor szépen tudják csipegetni. Gazdagon megtámogatom élőanyaggal, hol csontival, hol bábbal, amit éppen találok.
Az etetésem általában kétfázisú. Dobok néhány golyót, majd egy rácsos gombócot, ami egy speciális hálóba van betömve, így sokkal lassabban engedi ki magából az etetőanyagot.
Illetve ha a halak rám találnak, akkor azt böködik, és ezáltal málik ki belőle az étel. Ebben a formában a rács sokkal tovább tartja egyhelyben a halakat. Általában vissza szoktam fogni.
Túlságosan nagyra nem szabad csinálni, mert akkor kihúzáskor beleszakad a horog. Ha megfogom, az azt is jelzi, hogy pontosan az etetés fölött úsztatok, de az sem baj, ha nem fogom vissza, hiszen ez a rács maximum 1 hét alatt elbomlik a vízben, nagyon vékony, speciális háló ez.
Az alapgombócozás célja az, hogy odacsábítsa a halat, viszonylag gyorsan málik, szétbomlik. Ezt is kétféleképpen lehet csinálni. Készíthetünk sima, „lapos golyókat”, - ahogy Szabinak szoktam mondani,- hiszen minél laposabb, annál jobban lefekszik a fenékre, és nem gurul el. A másik technikánk neve a „lapos golyós szilvásgombóc”, amelynek az a lényege, hogy a lapos golyóban benne van egy viszonylag nagyméretű kő, ami még jobban a fenékhez rögzíti. Ezt kifejezetten gyors folyású, sóderes aljzatú vizeken szoktuk alkalmazni.
Persze a mindenkori favorit, a rácsban nagymennyiségű csontkukac. Ez viszont viszonylag drága, de roppan hatásos. Jobb, mint a piros ÁSZ, ez mindent visz.
Nagyon sok esetben azt gondoltam, hogy nincs előttünk hal, már lecsengett a napi horgászat, a maradék fél liter csontkukacot beraktam rácsba, aminek hatására gyakorlatilag azonnal, mintha csapot nyitottunk volna ki, úgy ömlött ránk a hal.
A szereléket összedobtam, gyorsan megy már, hiszen rutinból csinálom, és nem bonyolítom agyon. Szinte minden esetben stick úszóval horgászom ezeknél a pecáknál, számomra ez az igazi horgászat. Amikor tőlem jobbra - balra 500-500 méterre embert nem látni, velem szemben csak a víz, és ha kinézek, akkor is legalább 20 méterre van a part. Csak állok, és a természet részévé válok. Úgy érzem, ez az igazi szabadság.
Visszatérve a stick úszóra, az ólmozását mindig egyméretű ólmokból rakom ki, általában 4-es vagy 6-os sörétekből, készítek egy láncólmozást, ezzel kezdek, és a víz sodrása határozza meg, hogy mennyire húzom össze, vagy tolom szét az ólmokat. Kezdéskor mindig lazára, szellősre hagyom, van, hogy az egy méter hosszat is eléri a lánc, a lényeg az, hogy a lehető legtermészetesebben sodródjon a csaliba bújtatott horog az aljzaton.
Kisméretű horoggal kezdem a horgászatot, és általában piros csontival vagy pinkivel csalizok. Hiszen pontosan tudom, hogy ezek a paducok kedvencei, és, hogy őszinte legyek, nekem meg a paducok a kedvenceim, úgyhogy próbálok a kedvükben járni.
Abban az esetben, ha elpattan egy-két nagyobb testű halam, akkor cserélek horgot, mivel egyértelművé válik számomra, hogy már a nagymenők is elém érkeztek, amelyek lehetnek márnák, nagy dévérek, vagy bármi. Gyakorlatilag a korlátlan lehetőségek tárháza a Duna, hiszen sosem tudhatom azt, hogy a következő bedobás milyen fajtájú, és milyen méretű halat fog eredményezni.
A horgászat megkezdése után az első halam egy kis szilvaorrú volt. Érdekes módon, szinte minden esetben a szilvaorrúak érkeznek elsőként az etetésre, aminek semmi köze az orrukhoz, hanem, ők a legkíváncsibb, legfelfedezőbb halak. Utánuk persze megérkezett az első paduc is, aminek kecsessége mindig megdobogtatja a szívem.
Sajnos túl pontosan horgásztam, és már a tizen-egynéhányadik úsztatásnál visszafogtam a rácsot, ami azért probléma, mert az összeverődött halakat az újraetetéssel, nagy csobogással, elkergethetem.
Szerencsére ez most nem így történt, a rács újbóli bedobását követő úsztatásból rögtön újabb halat zsákmányoltam, egy jászkeszeget. És ez így megy, szinte dobásról dobásra. Persze vannak üresjáratok, és sokszor percekig nem történik semmi, de ilyenkor tudom, hogy ez azért van, mert elém érkezett valami nagytestű hal, általában ez torpedó formájú márna szokott lenni.
A mostani horgászat első csendje után egy elhúzós kapást követően, nagy meglepetésemre, nem márna volt a horgomon. Sokáig nem tudtam elképzelni, mi ez a pumpáló hal. Gyanítottam, hogy dévér lehet, csak azt nem gondoltam, hogy ilyen méretű, szép dévérbe fogok beleszaladni. Ilyenkor gondolkodom el rajta, hogy lehet, hogy mégis kellene merítőt használnom. DE, ahogy apám szokta volt mondani, „a dunai horgász kézzel veszi ki a halat”.
Ez az én örökségem.
Hosszas fárasztást követően felfeküdt. Megfogtam, és ekkor vettem észre, hogy a hóna alatt sérült. Egyértelműen kormorán marta meg. Látom is, a szemben lévő kőruganyon már gyülekezik a fekete sereg. Sajnos a halainkat nagy számban megszúrják,
megbökik, abban az esetben is, ha tudja, hogy nem bír el vele. Ha túlságosan nagy számára a zsákmány, akkor is megpróbálkozik vele, hátha sikerül, és ezzel felsérti, elpusztítja a halállomány egy részét.
Bízva abban, hogy ez a dévér túléli, gyors fotózás után vissza is engedtem, hadd ússzon, hátha begyógyulnak a sebei, és tovább terebélyesedik.
A dévért követően újra kellett szerelnem, mivel a reggeli kapkodásban nem találtam megfelelő méretű szilikongyűrűt, így a sticket csak két szilikon karikával rögzítettem, és sajnos a bevágást követően középen eltörött. Hiányzott a középső, úgymond, támasztópillér. Remélem, hogy mások az én hibámból tanulnak. A stick úszót minimum három rögzítési ponttal kell felszerelni a zsinórra.
Az újraszerelést követően már nem történt több galiba. Egyetlen alkalommal cseréltem csak horgot, hogy stabilabban akadjanak meg a nagyobb testű halak is. Inkább legyen néhány kapással kevesebb, mivel a paduc és az apróbb halak a nagy horgot nem fogják elfogadni, viszont a bekövetkezett kapások bevágása üljön, és legyen esélyem vele megfogni a termetes halakat is.
Ügyelni kell a csalira. A nagyméretű horognál megvan az a hibalehetőség, hogy a csonti visszafordul a horogra. Ezen okból minden dobásnál ellenőrizni kell, hiszen így egyrészt kevesebb kapás lesz rá, mert természetellenesen forog a vízben, másrészt nem minden esetben akad jól, mert a horog hegyéből kicsi akadhat bele a hal szájába, és ezért elpattan.
Gyönyörű márnákat, szép jászokat, fogtam. Boldogan zártam a napot. Fotózást követően szabadon engedtem őket mind egy szálig. Persze nem önzetlenül, nagyon is önös érdekből . A mielőbbbi viszontlátás reménye az ami cselekvésre késztet.
Gyulai Ferenc